Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
V. Viktor! Maga most sufniba hajított, szélszaggatta esernyő, elkallódott fél pár kesztyű; maga most mikróra cserélt NDK grillsütő, maga Andersen teáskannája. Büszkén mondhatom, hanyagolom magát. Bizony, nem írtam jóideje, pedig volt írnivaló, de az ugyanakkor élnivaló is volt, és az életnek mindig meg kell előznie kissé az írást, már amennyiben Kosztolányi oldalára áll az ember, mondjuk Babitsosai szemben. Tudja meg, elcsábítottak, mert én úgy akartam. Látja, mégis vannak bátor férfiak, mégsem köröz mindannyiuk feje fölött a viharmadár, ha engem látnak. A metróállomás felé baktattam, amikor fék csikordult, s egy mentőautó állt meg mellettem. A sofőr mosolyogva kérdezett egy utcanevet, és én boldogan válaszoltam, de csak azért, mert tudtam, maszlag az egész. Játszani akartam, úgy tenni, mintha olyan könnyen adnám magam. A mentőautó eltűnt, de néhány sarokkal odébb újból utolért. Nem találja az utcát, somolygott a férfi, s én rámordultam, hogy érezze, tréfa az egész. Hát nem sürgős a hívás?, mit totojázik itt!, békétlenkedtem, mire ő az én vörös hajamat kezdte dicsérni, meg a ruhámat, a szememet, a hangomat. Kimerítette a Közhelyszótárt, Viktor, lapos volt, bizony, de nagyon őszinte. Be kellett vallanom magamnak, naphosszat tudnám hallgatni a hülyeségeit. Persze, randevút kért, s persze, megtorpedóztam mindahány ötletét. Megkeseredett ez a drága ember, láttam, milyen fonnyadtan kezdett el matatni a műszerfalon, mintha indulni szeretett volna, valójában valami jelre várt, ami segített volna kibogozni az összekuszálódott szálakat. Ugye, nem gondolja, hogy holnap ilyenkor is itt les majd rám, szegeztem neki a goromba kérdést, és, édes Viktor, ekkor már mindketten biztosak voltunk abban, hogy a következő napon is találkozni fogunk. Csodálatos módon egészen nyugodtan aludtam azon az éjjelen. Reggel friss voltam, és néhány perccel az ébredés után olyan felszabadultság vett erőt rajtam, amit nem tudtam csillapítani. Marékszámra dobáltam a cukrot a kávéba, aztán az egészet otthagytam az asztalon. A sarkon három olyan újságot is vásároltam, amiről azt sem tudtam, mi fán terem, átfutottam a címlapokat, és az egészet bedobtam az első kukába. A munkanap gyorsan eltelt, s este a kapun kifordulva megláttam őt mentőautó nélkül, civilben egy kapualjban ácsorogni. Kevélyen fittyet hánytam rá, ő utánam eredt, s azonnal könyörgőre fogta, hadd hívjon meg engem kávéra, konyakra, süteményre, moziba, sétálni. Egyiket sem fogadtam el, Viktor, rátartinak mutatkoztam, elfoglaltságokra hivatkoztam. És ismét megtörtem ezt az eltökélt férfit. Összehúzta könnyű tavaszi kabátját, elnézést kért, és sarkon fordult. Én utánakiáltottam egy címet, egy időpontot, aztán gyorsan eltűntem. A nagy fa vonzza a szelet, tényleg. Lubickoltam, Viktor. Igen, én hűtlen lettem magához, és nem bánom. Olyan önfeledt voltam azon a koraestén, hogy igazán jellegtelen dolgokat műveltem; ettem hamburgert a Váci utcában, a Vigadó téren kihánytam, és a Lánchídnál utolért a rendőr, aki ezért megbüntetett. De nekem csak az járt az eszemben, hogy Rabbi Jehósua ben Levi a Halál Angyalát némileg kijátszva még fölmászott a Paradicsom kerítésére, benn is termett pillantás alatt, sőt - az Úr szíves közreműködésével - maradhatott. És az is járt az eszemben, Viktor, hogy talán az én kígyó életemnek is van még helye ott az Éden kerítésén belül. VI. Viktorom, megkerült fél pár kesztyűm! Mégis írok magának, hisz nem szemlélhetem nyugalommal az ön kallódását, nem hagyhatom, hogy úr legyen magán a kitaszítottság diktátuma. Ön nem válhat fölöslegessé. Hát lás-88
