Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
Konfektnek igen finom meggyet, rossz cseresznyét, meglehetős körtét és szép - bár még nem egészen érett - őszi baraczkot tálaltak. Volt még egy rendkívül édes és ízletes gyümölcs is - dinnye. Ezt írom magának, Viktor, mert láttam, hogyan szembesült a tejbegrízzel. Tudom, mire gondolt: hogy ez az étkező, amelyet mi étteremnek képzelünk, ez a legrosszabb. Délben, ahogy az ember például a paradicsomszósz fölé görbéd, és mélán turkálja a húsgombócokat meg a krumplit, akkor hirtelen mindenfelől támad a kanalak, tányérok és alumínium-tálcák sűrű koccanása, és ez az őrjítő, nem a főzt, mert hallani, hogy mindenki ugyanazt eszi. Istenem - ha én főzhetnék magának! Egyszerű ételeket készítenék, de jól: pacalt, lecsót (kóstolta már galuskával?), gulyást, tojásos nokedlit. És micsoda köreteket tálalnék! Minden új fogás meglepetés volna. Kapna például „Onagysága, a fehér hagi”-t, ez amúgy a rizs, Japánban, a Kósu-vidéken legalábbis, Fukadzava szerint legalábbis. És főznék töltött káposztát. Azt nagyon szereti, tudom. Itt nevetnek magán, azt suttogják, hogy maga vendégségben mindig megérzi, ha töltött káposzta van a háznál, akár a mélyhűtőben is, és addig mesterkedik, célozgat, köhintget, néz szomorúan, míg meg nem kínálják, vagy/és be nem csomagolnak magának egy keveset. Arról is pletykálnak, hogy a felesége szerint ez nevetséges, maga nem tud viselkedni. Ha én főznék magára, soha nem kellene kérnie. Délelőtt a Körúton fekete bugyit és melltartót vásároltam. III. A nagy fa vonzza a szelet, ezt Pi-jen Lu mondta, a taoista, édes Viktor, és igaza volt. Ma az a nyikhaj fiú, az a Csaba, aki a másodikosokat ebédelteti, megbámult engem. Ahogy melléhajoltam, hogy gyógyszert adjak egy gyereknek, éreztem, szaglászni kezd. Megcsapta őt az illatom, Viktor, a paprikás krumpli erős gőzén át is elhódította őt az én tavaszi illatom. Léptem, utánam hajolt. A tekintete égette a hátamat, valahol ott, ahol a fehér köpenyen átütő fekete melltartó és bugyi közötti tér mértani közepe van. Nehezen fegyelmezte magát, tudtam, tehát ügyet sem vetettem rá. Én magát figyeltem, Viktor, de maga komisz velem. Észre sem vette a hajamat, amely szebb árnyalatú, mint a feleségéé, pont olyan vörös, amilyennek maga szeret egy női hajat. Maga csak szürcsölte a bablevest, megpróbált cseresznyepaprikát szerezni, s még időben lecsapott a serclikre. Csukott szemmel jár, Viktor, pedig éjszakánként bizonyosan magányos. Csak olvas szemleragadásig, hogy legyen valami az agyában, ne kelljen összezárva lennie a gondolataival, amelyeket nincs mód kieresztenie, közben meg tudja, mindig marad magában valami űr, amit nem lehet betölteni. Kedvelhetnénk egymást. Illetve én kedvelem, tehát kedvelhetne engem. Ma is elképzeltem, hogy maga megjelenik tollas kalappal a fején, franciatőrrel a kezében a díszterem nyitott ablakának párkányán (szakmai értekezleten ültem ott), lendül a csillárzsinórt markolva, a terem közepén csap ide-oda, senki nem hal meg, mert maga igazságos, de a ruhákon ott a behasított V-betű, derékon ragad engem, szájában a tőr, szabad karjával a függönyt markolja, és lendülünk. A lova tűri, hogy mindketten ráhuppanjunk, és vágtat velünk a maga kastélyába. Most péntek van, csak hétfőn kéne dolgozni jönnünk, ha maga nem volna vasárnapi szolgálatra beosztva, addig nyugodtan andaloghatnánk ott a hatalmas termekben, én meg a ma estéről hálából följegyezném: mivel péntek volt, bojtos ételeket ettünk, hanem nagyon gazdagon és jól volt készítve, volt legalább tizenkét tál. Azért ne reménykedjen! Ilyen könnyen úgysem adnám magam. 86
