Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

rokonokhoz. Nem szeretik ezt a nyári munkát, a kisebbik lányomat egyik nap felöklelte valami bika lelkületű tehén. Már említette, hogy fél egyedül őrizni a négy hatalmas állatot. A tehén sem szívlelhette őt, mert nem elégedett meg ennyivel, tovább görgette, bökdöste a földrehuppant gyereket. Este láttam a poros, szakadt ruhácskán, hogy piros a színe. Szóltam a gyereknek, hogy ezt a színt ne vegye fel többé, bár nem tudom, hogy az a falusi tehén milyen rokonságban állhat a spanyol arénák harcos vadjaival. „Ezt a mondatot olvastam valahol.”

Amíg a feleségem előkészíti a vacsorát, kisomfordálok a konyhaajtón, nem állhatom, ha feladatokat sóz rám a házban. Egy dolgot nem szoktam megengedni neki, hogy a vendégek után ő mosogasson. Nem tudnék akárki után inni a poharunkból. Most megyek és megtekintem a Kázmért, mert furcsa böfögéseket hallok az istálló felől. Akkora a hasa, mint egy gázzal töltött légballon, ha nem tudnám a nevét, még arra gyanakodnék, hogy csikót vár.

Egyre nézem a Kázmért, valami nagyon nem tetszik nekem rajta. Megitatom egy vödör kristálytiszta kútvízzel, de látom, hogy ez sem segít, egész testében reszket, ebben a nagy melegben.

Este zsongással telik meg a konyhánk, mindenki ott zümmög a „sparheiton” rotyogó vacsora körül. A gyerekek jókedvűek az ünnepi evés reményében. A feleségem megterít a nagy szabóasztalon, két kis petróleum lámpát is tesz rá, ott állnak sorban a tányérok, kanalak, fürödve a sárga fényben. Odakint mély illattal sűrűsödik be az este, ciripel kertünk lelkes tücske, beleszippantok a rossz időkben is mindig szép nyárestébe. Úgy érzem, akkora lesz a szívem, hogy menten szétpukkad.

Rágyújtok egy gyűrött cigarettára, csak különleges alkalmakkor teszem. Alig szívom le az első slukkot...- Apa, apa, gyüjjél gyorsan! - kiált rám a nagyobbik fiam. Hallom a hangján, baj készül.- No csak, mi történt? - szaladok a nyomában, igyekszem magamhoz térni édes kábulatomból.- Beléütött a ménkű! - kiabál ijedt arccal.- Mondd má’, kibe? -, de már sejtem a választ, az istállóba szaladunk.- A Kázmér má’ a végit járja! - sírós, magas hangon sorolja a szavakat. Ahogy odaérünk, rögtön látom Kázméron, hogy már szárnyra kelt a lelke. Oldalán fekszik kinyúlva, néhányat rándul még és úgy marad. Gyorsan egy csillagra mutatok az égen:- Látod, fiam, ott repül a lelke, nézd, miként tündököl - igyekszem leplezni a hangom remegését.- Igen, gyönyörű, de az már a nagypapa halálakor is ott tündökölt - sírva fakad és én némán átölelem őt. Állunk ott egy darabig, az istállóajtóban a ránkboruló éj és a lótetem között, úgy érzem néha, hogy semmi különbség nincs a végtelen kicsi és végtelen nagy dolgok között. Végre győz bennem a férfi (alig több erő ez egy kisfiúénál) és határozott lesz a hangom is.- Na eridj, szólj a hentes Jóskának, hogy gyüjjön a szekerével! - finoman rácsapok a gyerek fenekére. Szipogva, de fürgén elszalad a sötét estébe.

Hamarosan meghallom a szekérkerék éles csikorgását, kissé félreállok, nem szeretnék most senkivel beszélgetni. Jóska jó gyerek, a szemem villanásából látja, hogy szenvedek. Bizonyára látott már ilyet. Csendes parancsszavakkal dolgozik az embereivel, nem könynyű egy ekkora testet mozgatni, ráadásul egy mázsa zöldkörtével a gyomrában. Egyre a káposztánkra gondolok és a Jóska virágzó üzletére. Fél szemmel odasandítok, a konyhaajtóban állnak valamennyien és némán figyelik, ami történik. A szekér nyögve elindul, elborzaszt, hogy Kázmér nem fért fel teljesen a kocsira és hátul ott himbálódzik a feje.

72