Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

között. Annak is megnyalta a kezét, aki ellopta a herendi vázánkat. Több ilyenünk nincs, mostanában kukoricát és répát lopnak a kertből. Még nem fordult elő, hogy Banán ugatott volna, éjszaka rendszerint alszik, meg nappal is. A gyerekek mondogatják, hogy süketnéma, de ha jönnek a repülők, eszeveszetten menekül a házba és hozzá még nyüszít is, akkor pedig nem lehet süket, igaz? Kázmér megmakacsolta magát, lecövekelt a telekhatáron, ahogy a kutyát kiszúrta, hiába átkozta az öregasszony, és verte ronggyá a kukoricaszárat a hátán. Bakó néni esküdött rá, hogy ez színtiszta ló, szamár nem érhetett az anyjához, én pedig hittem neki. Belenéztem a ló mélybarna, fényes szemébe, tetszettünk egymásnak, és a hidas deszkáira állva felkapaszkodtam a hátára. Régebben a disznó lakott itt, manapság a macskánk alszik odabent. Bakó néni szeméből láttam, hogy alacsony emberke vagyok, a ló magas állat, hangosan bizonygattam, hogy nem ijedek meg semmitől, és úgy éreztem, hisz nekem, mert elhagyta a rémület az arcát.

Kázmér tűrte, hogy megkapaszkodjam a sörényében, és akkor álnok módon belerúgtam a szügyébe. Komótosan, ráérősen megindultam az udvarunk belsejébe. Arra gondoltam, miként fogom rávenni az ekehúzásra, kissé lustának tűnt. Az özvegyasszony megkönnyebbülve nézett utánunk, az ő körtefáját már megdézsmálta az állat. Varrtam néki egy szép fekete szoknyát cserébe a lóért.- Kázmér, hő te hő! - kiáltottam érdes hangon, s az megállt. Engem nézett egészen szerelmes pillantással, gondoltam, a férfias fellépés megtette a hatását. Akkor a körtefánkhoz léptem és letéptem egy gyümölcsöt. A tenyeremen nyújtottam át néki, aminek nagyon megörült.

Kázmér és én azóta barátok vagyunk, bár épp ma délelőtt megharagudtam rá. Örömmel készültünk a káposztára és ő...?

Minden körténket lezabált a fáról, csak a csúcsán hagyott néhányat, amit magam sem érek el. Csutakolni hoztam ki az istállóból, csupán két percre hagytam magára az udvaron, mert beszóltak, hogy üzenetem van. Na persze, megismertem a Piroska hangját. Futva jött, zihált, megmondom, ahogy van, odatapadt a tekintetem, gyönyörűek a keblei.- Azt üzeni a Jóska, hogy mehecc a húsé’, friss, szinte még meleg! - lihegte kipirultam- Köszönöm, csak békötöm a lovat. Megvársz?- Nincs itthon? - fejével a ház felé biccentett.- Béjössz? - kérdeztem huncutul.- Hogy a szájukra vegyenek, hogy is ne? - pattogott a nyelve. - így is minden asszony féltékeny rám, mer’ az uccában csak nekem nincs férjem.- Kerítsek neked? - kérdeztem ravaszul.- Nékem te kellesz - a szeme mosolygott, reméltem, nem mondja komolyan.- Tíz kutyám, egy öreg lovam és négy éhes gyerekem van, lusta vagyok és csalfa, csupán egy asszonynak kellek.- A kocsmában is mindig rúla beszélsz, és közben engem ölelgecc.- Varrók néked egy szép virágos nyári ruhát, jó lesz? - kérdeztem szeretettel a hangomban. Én mindenkit tudok szeretni, csak az idegen egyenruhásokat nem, elég sokat varrtam olyat az utóbbi időben.- Má’ tavaly nyáron is ígérted - felelte a lány. Soha nem volt az a sértődékeny fajta.- Hát bizony közbejött a tél. - így beszélgettünk, a ló meg nagy csámcsogással ette a féltve őrzött körtéinket.

Elmentem a húsért, nem tudom, melyik darabját kaphattam, mindenesetre sovány színhúst adott a Jóska. Most meg itt állok és nézem a feleségem, szép a haja és sima a bőre, a keze pedig fürgén darabolja a lóhúst. Nesztelenül mögélépek és megölelem, örömmel veszi. A gyerekek még nincsenek idehaza, ilyenkor nyáron dolgozni küldjük őket tehetősebb

71