Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

fonon. Jó éjszakát! - és tekintetemmel végigsimogatom a biztonságomat szavatoló lécet. Sokáig nem tudok elaludni, mert ismét gombóc feszíti a mellkasomat. Vér tolul az arcomba és szokatlan melegével égeti a bőrömet. Odakint elered az eső; lebeg a függöny, hasasra duzzad, majd végei felcsapódnak és a hűvös fuvallat betáncol a szobámba. Behunyom a szememet, hagyom, hogy hűsítsen.

Másnap ártatlanul kék az ég és felkerekedek, hogy friss gyümölcs vásárlása címén csatangolhassak egy kicsit a városban. A piac zajos-népes, és ahol a maszekok hétvégi kertjükből kikerülő portékáikat árusítják, minden kapható, ami az állami zöldséges üres polcairól hiányzik. A gránátalma meg a mandarin arról árulkodik, hogy messzebb vidékekről is kerül ide gyümölcs, ha van, aki megfizeti. Kovászolt dinnyék és színüket, duzzadó életerejüket alig vesztett kovászolt szőlőfürtök árasztanak savanykás illatot a nagy káposztafejek és a fokhagymák társaságában. A piac körül zugárusok tömege kínálja a hiánycikkeknek számító ipari termékeket, az állami szervek képviselői meg hagyják, hogy a lakosság ügyessége és fortélyossága folytán, ha döcögve is, de megéljen a rendszer. Gumi cipősaroktól aranyhalig kapható itt minden - és senki sem idézi Lenint...

Kezemben zacskó naranccsal hagyom el a zajos piacot és befordulok egy csendes mellékutcába, ahol még sosem jártam. Pjotr Nyikolájeviccsel és kisfiával találkozom közvetlen közelből szembe. Mindketten megtorpanunk a meglepetéstől és olyan hitetlenkedve méregetjük egymást, mintha nem bíznánk a látásunkban. Feszülten telnek a másodpercek, s még a gyerek is érzi, mert az apja felé fordul és kíváncsian felnéz rá.- Jó napot! - mondom magamhoz térve.- Jó napot! - válaszolja Pjotr Nyikolájevics, aki szemmelláthatóan kínosan érzi magát. Egy ideig szótlanul áll, mint aki tudja, hogy most valamit mondania kell, aztán színtelen hangon megszólal: — Elnézést a tegnapiért.

Biccentek. Harag nélkül, büszke tartással a szemébe nézve mondom:- Minden jót! - és továbbmegyek.

***

Telnek-múlnak a hónapok; hazafelé készülődöm. Kiszedem az ágy alól a bőröndömet, felnyitom és megtalálom benne az összegöngyölt ruhát, melyet látni sem akartam. Majd csak jó lesz valakire - méregetem és újságpapírba tekerem, hogy a takarítónőnek adjam. A csomagolás még várhat: majd egy hetem van az indulásig. Lemegyek a portára, kérem, hogy készítsék el a számlámat. Futó pillantást vetek a papírra és elszörnyedek.

— Valami tévedés van - mutatok a végösszegre -, hisz nekem napi kettő negyvenért jár a szoba.- Nem, nem - rázza a fejét a vöröshajú alkalmazott. - Itt a kartonja, nézze meg - és átnyújtja az adataimat tartalmazó pontos kimutatást. A szoba napi áránál tényleg hét rubel szerepel.

— De beszéltem a Szállodaigazgatási Osztály vezetőjével, aki beleegyezett a napi kettő negyvenbe. A fülem hallatára hívta fel a szállodát, az igazgatónővel beszélt.

— O most szabadságon van, de mindegy, hogy maga mit hallott, mert az írásos utasítás a mérvadó. Olvasta azt?- Már hogy olvastam volna? Nem is tudtam róla! Senki sem említette. Hónapok óta abban a hitben lakom itt, hogy maradt a régi ár. Tudja mit? Tegyen nekem egy szívességet, biztos megvan magának a telefonszáma; legyen olyan drága és hívja fel a Szállodaigazgatási Osztály vezetőjét.- Felesleges - néz rám az alkalmazott sokatmondóan.

53