Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
- Hátha mégsem - próbálok alkudozni.- De, felesleges - néz rám most már gúnyosan, s egy tapodtat sem mozdul. Fogom a számlát, megyek vele a szobámba, s közben arra gondolok: hát így jár, aki bemocskolja a Szovjetunió jó hírnevét. Felidézem az osztályvezető hosszan elnyújtott „igeeen“-jét és elboruló tekintetét, mikor az igazgatónő mondott neki valamit a telefonba. „Mégis meg kell kapnom a számát, fel kell hívnom“ - magyarázom magamnak, nem is tudom, miben reménykedve. Lemegyek a földszinti turista irodába a mindig barátságos, kedves Dimitrijhez és a bűvös számmal a kezemben térek vissza. Többszöri próbálkozás és várakozás után végre sikerül beszélnem a titkárnővel.- Az osztályvezető elvtárs nincs bent — közli szárazon.- Mikor jön vissza? - kérdezem idegesen.- Két hét múlva. A válasz hallatára világossá válik előttem, hogy bezárult a kör. Nézem a számlát, méregetem: ijesztő a végösszeg. Este Walter meglepődve kérdezi:- Mi történt? Csak nem sírtál? Magyarázat helyett mutatom a számlát.- Ilyen összeget nem tud értem fizetni a vállalatom. Azt ígérték, hogy nekem nem emelik az árat, de ennyit ér a nagy szocialista testvériség! Azt hiszik, nem látom, hogy mi folyik? A hűtőtárolónknak csak az alumínium hullámlemeze magyar. A közöttük lévő műanyag hab, valamennyi szigetelő anyag olasz, a lemezeket angol szegecsek tartják össze és a belövőpisztoly Bosch gyártmányú. Mindezt keményvalutáért vesszük és rubelért adjuk tovább - el tudod képzelni, hogy milyen ragyogó üzlet ez nekünk! És akkor még a szállodámon is keresni akarnak!- Ne keseregj - ölel át Walter -, úgysem engedtem volna, hogy Agronómban lakjál a munkásszálláson. Mit gondolsz, hányszor próbálták volna részegen rádtörni az ajtót? A pénz miatt meg ne izgulj, megszerzem.- A, ezt nem fogadhatom el!- Ugyan, hiszen úgyis azt tervezzük, hogy összeházasodunk. Nem mindegy, hogy mikor kezdek el gondoskodni rólad? Másnap Walter áruba bocsájtja a bőrkabátját, a svájci óráját, hozzáteszi a zsebpénzét és én előre kifizetem a számlát a vöröshajú nőnek.- Na, mit ellenkezett, aztán mégiscsak volt elég pénze - jegyzi meg epésen.- Amint látja - válaszolom és igyekszem mosolyogni. *** Tizenhárom év múlt el szovjetunióbeli tartózkodásom óta; most Zürichben ülök Bélával az erkélyen és a szemközti kétemeletes házak domboldalon lefelé vonuló sorát nézem. Mind egyforma, mind erkélyes, mindet szürkére festették és bokrokat ültettek a tövébe. - Szociális lakások kiskeresetűeknek - kapja el Béla a tekintetem. - Svájci nyomor: kétszoba összkomfort, távfűtés, melegvíz szolgáltatás.- Azért lehetne valamivel szebb színük is - mondom az orromat felhúzva. Béla vállat von. Ritkás, félig száradt fűsáv választ el a szürke házaktól, melyet lehullott sárga levelek tarkítanak. A környező hegyek még várnak hóillatú leheletükkel és hagyják, hogy élvezzük a szokatlanul későbe nyúló vénasszonyok nyarát. Lassan esteledik. Nemrég érkeztem Stuttgartból; Béla ropogósra sült sajtos tésztával, Egri bikavérrel várt 54
