Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
a beszélgetésünk és engesztelőén hozzáteszi, hogy benéz hozzám. Olyan kedélyesen üdvözöl, mintha régi jóbarátok lennénk, s kényelmesen elhelyezkedik az íróasztal melletti széken.- Meleg van, mint augusztusban - mondja és lazít egyet a nyakkendője csomóján. - Magyarországon is olyan az időjárás, mint itt? — kérdezi.- Nincs nagy különbség az éghajlat között - válaszolom -, de az élet más.- Milyen szempontból? - kérdezi és bekapcsolja a rádiót.- Ne haragudjék, nem szeretek másokkal párhuzamosan beszélni — és elcsavarom a gombot. Oleg int, hogy hagyjam, és felerősíti, aztán arckifejezésével és kézmozdulataival tudomásomra adja, hogy a lehallgatókészülék miatt teszi. Felhúzom a vállamat, mintha semmiről sem tudnék. Ekkor Oleg az íróasztal feletti tükörre mutat. Felállók, leveszem a tükröt, de csak a sima, fényes fal néz rám vissza. Oleg most az ágy felé mutat. Elhúzom az ágyat, de készüléknek semmi nyoma. Ekkor mozdulatokkal jelzi, hogy az ágy alatti bőrönddel talán több szerencsénk lesz.- Nem, nem — tiltakozom suttogva és számat a szavaknak megfelelően formálva, meg kezeimmel gesztikulálva értésére adom, hogy a bőrönd az enyém és csak néhány ruhadarabot tartok benne. Oleg tovább találgat, s akkor én a telefonra mutatok. Végigvezetem kezemet a rövid zsinóron, elérem a falat, olyan mozdulatot teszek, mintha ki akarnám húzni a vezetéket, s vállvonogatva, fejemet rázva adom értésére, hogy nem lehet kikapcsolni, beépítették a falba. Oleg felveszi a kagylót, hosszasan szemléli és éppen hozzákezdene a szétszereléséhez, amikor kopognak az ajtón.- Szabad — mondom és kitárom.- Ez a húszas szoba? - kérdezi egy vastagszemüveges nő, és már dugja is be a fejét, hogy alaposan körülnézhessen a szobában. Oleg félrefordul, s az íróasztalra könyökölve arcát a tenyerébe rejti, mint múltkor az étteremben tette.- Nem, kérem — őrzöm meg a nyugalmamat —, ez a tizenhatos — és az ajtón lévő öklömnyi számokra mutatok.- Elnézést — mondja a nő és sarkonfordul. Bezárom az ajtót. Oleg a fejét csóválja, s mély meggyőződéssel csak ennyit mond:- A marha... Én meg nem szólok egy szót sem, csak kesernyés futó mosollyal nyugtázom, hogy a nyomozót is ellenőrzik... *** Egyik éjjel a háborúról álmodom: kétségbeesve menekülök, miközben lövedékek szelik át a levegőt és csapódnak be körülöttem. A félelemtől összerázkódva lassan visszanyerem öntudatomat és akkor ismerem fel, hogy a pattanásszerű zaj nem más, mint kopogás. Figyelek. Valaki az én ajtómon kopogtat. Lámpát gyújtok, megnézem az órát. Kettőt mutat. - Ki az ? — szólok az ismételt kopogásra.- Pjotr Nyikolájevics.- Ilyenkor? — nézek ismét az órára.- Sürgős mondanivalóm van.- Mondja.- így nem tudom, engedjen be! Hát erről van szó... Mély lélegzetet veszek és minden határozottságomat összeszedve mondom:- Pjotr Nyikolájevics, én éjjel kettőkor senkit sem engedek be. Hívjon fel holnap tele-52
