Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
visszakísér a szobámba. Megvárja, amíg belülről becsukom az ajtót, és mikor biztonságban tud, csak akkor tér vissza a barátaihoz. „Akinek nem mindegy, hogy fázol-e, vagy meleged van, éhes vagy-e, vagy szomjas, az szeret igazán“- gondolok édesanyám szavaira, mert Walter valóban gondoskodik rólam.- Hovatovább harminckettő leszek... lassan ideje a családalapításra gondolnom — mondja Walter, amint egyszer a közeli játszótér mellett sétálunk el.- Én is vágyom már rá - vallom be, tekintetemet a járdára szegezve és a szemem sarkából látom, hogy ő is ezt teszi. Rövid hallgatás után Walter a szüleiről, s a kisvárosról kezd mesélni, ahol élnek. E naptól kezdve egyre gyakrabban sétálunk kettesben, és a környezetünk mindinkább természetesnek veszi, hogy összetartozunk. Egy alkalommal meghallgatjuk a városban vendégszereplő jugoszláv dzsesszzenekart. Másnap a folyosón összetalálkozom a szaxofonossal, aki a közvetlen mellettem lévő szobában lakik.- Tetszett a koncertjük - mondom, s ekkor Oleg szomszédját, a rendőrszázadost pillantom meg, aki szapora léptekkel siet le a lépcsőn. Karját üdvözlésre lendítve odaszól a szaxofonosnak:- Minden rendben? - és meg sem várva a választ, már el is tűnik a fordulóban.- Ki ez? — érdeklődöm.- A Városi Zenei Főosztály vezetője.- Tényleg? - kérdezem olyan hangsúllyal, mint aki jobban értesült. A koncert után a szaxofonos érzelmes dalokat játszik nekem a falon keresztül.- Az éjszaka szerelemre való... - csenget át hozzám.- Nem, nem — tiltakozom -, alvásra! Bár az ajtóm zárva, az ablakon meg csak nem fog átmászni, mégis belém költözik a rettegés. Felhívom Waltert és izgatottan kérem, jöjjön azonnal. Elhadarom neki félelmem okát, mire Walter átmegy a szomszédba. Beszélgetés foszlányait hallom, majd egy ajtó zárul és csend borul a folyosóra. Másnap Walter feltűnően véres szemekkel jelenik meg.- Mi történt? - kérdezem megijedve.- Semmi, csak nem aludtam. Meghívtam az egész zenekart a szobámba és reggelig itattam. Hét után eresztettem el őket, amikor te már elmentél dolgozni. Ma délben meg már el is utaztak. A mindent tudni akaró ellenőrzés új módszerrel válaszol a németekkel kötött barátságomra: már éjszakánként is cseng a telefon, s mire gondolataim kusza szövevénnyé gabalyodnak a közeli álmot jelezve, éles hangon, követelődzőén ismét megszólal a készülék. Senki nem jelentkezik... Oleg mostanában esténként felhív, és ha nem talál mindjárt a szobámban, méltatlankodik. Megadással tűröm egy ideig, de mikor egy alkalommal erélyes hangon kéri számon, hol töltöm az időmet, megfeledkezem szocialista hazámról, az óvatosságról és kifakadok:- Oleg, te nős vagy, ugye? Ellenőrizgesd csak szépen a feleségedet, nekem pedig hagyj békét! És ha már itt tartunk, mondd meg a barátaidnak, hogy ne hívogassanak éjszakánként, de naponta hatkor sem! - és ezzel leteszem a kagylót. A telefonok elmaradnak, s mikor a zuhany alatt állok, a berögződött idegpályák miatt a víz sugarán keresztül hallani vélem a hívást. Kidugom fejemet a tus alól és megbizonyosodom, hogy tévedtem. Már-már hozzászokom az elnyert nyugalomhoz, mikor egy nap hat felé követelődzőén megszólal a telefon és sipít, sipít, ameddig fel nem veszem. Miért is gondoltam, hogy évtizedes módszereiken változtatni fognak? - tűnődöm magamban és percekig tartom a kagylót, aztán leteszem. Délután Oleg jelentkezik, megemlítve, hogy múltkor nem kívánt vágányra terelődött 51
