Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
költözött belőlem a tudatom, elhagyta a testemet. Most ezt nem tehetem: most a testem hagyott el. A sejtjeimbe táplált életösztön arra kényszerít, hogy éber tudatommal őrizzem önmagamat. Nem adhatom fel, hiszen léteznék-e még tudat és test nélkül? Dobol a fejem, a pórusaim néma kis sikolyokkal tűzdelik tele a levegőt, míg merevségbe feszülve várom, hogy kinyíljon az üvegajtó. A szoba kísértetiesen nyugodt, a függöny nagy, tarka mintái a félhomályban tompán, közömbösen néznek rám. Várok. Minden pillanatban beléphet... minden pillanatban... Ehelyett azonban egyre csökken a fény a szobában, vékony csíkká válik, majd csikorog az ajtó és mindenre ismét sötétség borul. A feketeségbe nézek, kutatom, mintha a homályban is veszély rejtőzne. Telnek a percek. Szemeimből lassan szivárogni kezd a könny, kis tócsákba összegyűlve legurul kétoldalt az arcomon és befolyik a hajam tövébe. Letörölném, de nem bírok megmozdulni, és így sírok, sírdogálok bele hangtalanul a csendbe, amíg a kimerültség álomba nem torkoll, és úgy érzem, magamba zuhanok, míg egyre tágulva végtelenné nő a testem és átdereng rajta a világosság. Másnap ébredéskor belémhasít az átélt rémálom emléke és kezemet előkapva a takaró alól szétterpesztem az ujjaimat, forgatom; olyan elragadtatással szemlélem őket, mintha először látnám. Semmi mást nem érzek, csak mélységes hálát. Kiugróm az ágyból, szétrántom a függönyt és nézem a fákat, melyek a maguk módján mozdulatlanok, de lélegzenek, nőnek, élnek. Éjjel cserbenhagyott a testem, mint néha lidércálmomban, gondolok vissza keserűen, és e pillanatban nem tudom eldönteni, melyik volt rémesebb: ez, vagy az, ami nemrég történt velem. Az előszoba padlóján megtalálom a kulcsomat. Biztos nem fordítottam el egészen és valaki tévedésből bejött. Vajon ki lehetett? És először gondolok rá: talán nem is férfi volt. *** Délután Walterrel akadok össze a folyosón.- Az Isten szerelmére, hol voltál, hol voltatok? - kérdezem olyan kétségbeesetten, hogy zavarba hozom, hiszen eddigi barátságunk alig terjedt túl folyosói találkozásokon, vagy egy-egy vacsorán az étteremben.- Északon jártunk, Vologdában. Üzembe helyeztünk egy új bútorgyárat - mondja. — De miért vagy ilyen izgatott? Mi történt? - Beszélnem kell veled. Gyere, sétáljunk egyet az épület körül — indítványozom, mert zavarnak a falak, s ez az egész elviselhetetlen bezártság. A szálloda előtti sugárutat fákkal szegélyezett zöld sáv bontja meg, s a délutáni enyhe napsütésben barátságosan bújik át a fák levelei között a gyenge szél. Ha egy kicsit nekibuzdul, felkapja a még mindig virító petúniák illatát és felénk sodorja. Mélyen belélegzem, s szótlanul megyek az ágyások szélén. Walter engedelmesen tartja velem a lépést és várja, hogy meséljek.- Nagyon félek - mondom. - Két hete megerőszakoltak, tegnap éjjel meg bejött valaki az előszobámba; azt sem tudom, hogy ki volt. Szerencsére el is ment. Walter összehúzza a szemöldökét, belesápad a hallottakba.- Az ajtón nagyon könnyű segíteni - mondja. - Az egész egy pontos méretű léc kérdése, ami belülről felfelé feszíti a kilincset, úgy, hogy nem lehet lenyomni. Mihelyt visszamegyünk, méretet veszek. Másnap hozza a fahasábot, mely a padló és a kilincs közé feszülve biztonságomat szavatolja. Megnyugtatásomra vagy tízszer is kipróbáljuk, és a világ legegyszerűbb megoldása tökéletesnek bizonyul. Estéim magányosságát mostantól a németek társasága váltja fel. Walter testőrömül szegődik: értem jön hét körül és együtt vacsorázunk, tíz felé meg 50
