Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

- Igeeen.

Kifelé menet eltévedek a folyosók között, melyek labirintus egyformára méretezett útvesztőinek tetszenek. Tanácstalanságomban egy csoport élénken társalgó nőt követek, akik a bennfentesek biztonságával haladnak egyik folyosóról a másikra, s egyszercsak az ebédlő előtt találom magamat. Az atjó feletti órán már elmúlt dél. Megebédelhetnék, gondolom és belépek.- Igazolványt! — szól rám szigorúan egy kékköpenyes nő.- Az nincs, de éhes vagyok - mondom. Végignéz vékony termetemen, töpreng egy pillanatig, aztán int, hogy menjek. „Az egyszerű orosz ember nagyon jószívű” - jutnak eszembe egy ismerős szavai, aki gyalog jött haza Szibérából az első világháború után. Egyéves barangolása alatt számtalanszor éhenhalhatott volna, ha a muzsik oda nem ülteti a közös tálhoz, s nem nyom egy öblösre vájt kanalat a kezébe.

Az ebédlő bejáratával szemben hatalmas pirosbetűs felirat vonja magára figyelmemet: „Tisztaság nem ott van, ahol takarítanak, hanem ahol meg is őrzik.” Aláírás: „Lenin”. Már megint! Hogy ennek mi mindenre kiterjedt a figyelme! - sóhajtok. Bár ez egyszer igazat tévedett, ismerem el megadóan.

Alig állok be a tálcák előtti sorba, amikor felfedezem azt, akivel a legkevésbé sem akartam találkozni. Félig háttal áll nekem, szétterpesztett lábakkal, roggyant nadrággal a másik sorban. O ugyan nem láthat engem, mégis rögvest kifordulok az ebédlőből és legszívesebben végigfutnék a hosszú folyosón, de a feltűnéstől való félelem lefékezi lépéseimet és csak sietek, mint akinek sürgős dolga van. A szállodáig egyvégtében szapora léptekkel teszem meg a távolságot. Csak a szobámban, a zárt ajtó biztonságában nyugszom meg és minden éhségem ellenére két óra is eltelik, mire felmerészkedem a kis büfébe. Hosszú levelet írok a családomnak, amelyben minden apróságról beszámolok, csak a velem történteket nem említem. Az emlékképek pedig bennem élnek és a félelem hol szorongássá tompulva, hol pánikszerű erővel tör ki rajtam. Mindez a maga sokrétűségében keveredik a nap folyamán, s úgy érzem, önálló akarattal rendelkeznek, nekem pedig semmi hatalmam sincs felettük. Amint soraim az álmosságtól szabálytalan vonalakká rendeződnek a papíron, még egyszer megnézem, jól becsuktam-e az ajtót és lefekszem. Fejemben zavarosan kavarognak a nap eseményei: az ebédlő, a másik sor, az osztályvezető, az emberek az utcán, s hogy mindezt elkerüljem, próbálom elképzelni, mit csinál most otthon a családom. Valamennyiüket látom, oly élénken látom, mintha itt lennének körülöttem, s akkor megnyugszom.

***

Éjjel kulcs zörrenésére, fém koppanására riadok fel és a bejárati ajtóm ismerős csikorgását hallom. Kinyitom a szemem: látom, amint az előszoba és szobám közötti üvegajtó szélén, majd egyre növekedve, végül teljes terjedelmében fény ömlik be a folyosóról. Elér az ágyamig, tovább az íróasztal lábáig, s hamarosan bevilágítja az egész szobát. Rémületemben összehúzódzkodom; sikítanék, azonnal felugranék az ágyról és kirohannék a szobából, de akármennyire is erőlködöm, egyetlen hang sem hagyja el a torkomat. A szám görcsbe merevedve félig nyitva tátong a nemkívánt világosságba és csak a hörgők melegítette levegővel üzen a közömbös falaknak. A szívem a fejtetőmtől a lábujjam hegyéig veri a maga sebes ritmusát; a vérem melegen, bő áradattal nyargal bennem le-fel, de a testem mozdulatlan. Tehetetlen prédaként fekszem a védekezés legcsekélyebb lehetősége nélkül és bárki rámvetheti magát...

Mindjárt kinyílik az üvegajtó... Eszembe jut a Balaton, az erdei tisztás, s hogy akkor ki-49