Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
dai szobám ára, mint minden külföldinek. Afelől nincs semmi kétségem, hogy továbbra is ajándékokkal kell megvásárolnom a takarítónő jóindulatát, ha tartalék tekercs toalettpapírt akarok, vagy ha bármi más alapvető dologra van szükségem. Hét rubelt semmiképpen nem tud fizetni értem a vállalat; el kell intéznem, hogy maradhasson számomra most már a kettő negyven. A Megyei- és Városi Tanács, valamint Pártbizottság nagy, modern székháza felé tartva szorongás fog el és minden rossz érzésem ebben a mondatban összegeződik: remélem, nem találkozom vele. A Szálloda-igazgatási Osztály vezetője, ha túlzottan nem is siet, legalább fogad. Kerek, pirospozsgás arcán saját fontosságának tudata ül, ettől eltekintve azonban igyekszik szívélyesnek mutatkozni. Mindjárt elmeséli, hogy egyetemista korában ismert néhány magyar diákot, akik az itteni Mezőgazdasági Akadémián tanultak és vodka helyett inkább bort ittak.- Ötvenhat után meg idekerült a maguk Rákosija és szervezni kezdte a magyarokat. Erre a kormány más városokba irányította az egyetemistákat. Azt hiszem, azóta se jött ide egy se. Tehát igaz a mendemonda: Rákosi itt élt... Küldhették volna Szibériába is, hogy a proletárforradalom heve lehűlhessen benne... Az osztályvezető várakozva néz rám, folytatnom kell. — Én meg szívesen Krasznodárban maradnék, mert Agronómból, ahol az építkezésünk van, nem járhatok esténként az egyetemre. Az orosz irodalom előadásait szeretném hallgatni. Beszéltem a tanszékvezetővel - mondom a nyomaték kedvéért és magam előtt látom az irodának berendezett zsúfolt helyiséget, ahol az adjunktusok meg a docensek ketten-hárman osztoznak egy íróasztalon. - Megengedte, hogy látogassam az órákat.- Na, ha neki nincs semmi kifogása, miért is lenne nekem - jegyzi meg az osztályvezető, akinek egyetlen telefonjába kerül ügyem elintézése.- Azért jöttem magához, hogy a segítségét kérjem - és tekintetem a feje fölött egy túlméretezett képre esik, amelyen Lenin a tömegekhez szól. Szakálla harciasán előreugrik; egyik kezét a zsebébe mélyeszti, másikkal a szónoki emelvényt támasztja, nehogy elrepüljön az ideológiától, a tömegek pedig mozdulatlanságba merevedve, lélegzetvisszafojtva isszák be minden szavát. Ennyi magasztosság mellett ügyem igazán eltörpül, de azért csak előhozakodom vele. - „Felemelték a szállodai szobám árát hét rubelre, pedig már a kettő negyven is drága volt a vállalatomnak“ - és megemlítem, hogy Magyarországon nincs különbség a helyiek, meg a külföldiek szobaárai között. Beszélek, beszélek, mesélek az otthoni szállodákról, s ez megteszi a kellő hatást, mert az osztályvezető kegyesen így szól:- Na, jól van.- Szóval beleegyezik, hogy továbbra is kettő negyvenet fizessek?- Igeeen — válaszolja engedékenyen, hosszúra nyújtva a szó végét.- Köszönöm a megértését, de... ne vegye szemtelenségnek, ha még azt kérem, hogy hívja fel a szállodát és közölje velük - gyakorolok nekibátorodva nyomást az osztályvezetőre.- Na jó, csak hogy lássa, kivel van dolga - és a félig nyitott ajtón keresztül kiszól a titkárnőnek: - Mása! A szállodaigazgatók számát! - A titkárnő letesz egy listát az asztalra. Az osztályvezető hanyagul a telefon után nyúl. Hihetetlen szerencsém van: azonnal kap vonalat, a központ sem kapcsol félre és sikerül az igazgatónőt is elérnie. Hallom, amit az osztályvezető mond, valósággal beiszom minden szavát, mint tömegek a Nagy Vezérét és megnyugszom. A vonal túlsó végéről valamit válaszolnak, s ettől elkomorodik az arca, aztán leteszi a kagylót.- Minden rendben van? - kérdezem fürkésző tekintettel, de egy pillanatnyi gondolkodás után így válaszol: 48