Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
- Három hónap múlva - feleli.- Addigra már magamtól is rájövök, mi a helyzet - mondom nekikeseredve. - Nálunk a terhességet a harmadik héten meg tudják állapítani laboratóriumi vizsgálatokkal.- Itt nincs olyasmi - szögezi le. Már a szálloda közelében járunk, mikor a nyomozó hozzámfordul:- Ha tényleg terhes, meg fogja tartani a gyereket? A kérdésbe beleszédülök, meg kell állnom. Gyereket várni... mindig úgy képzeltem el, hogy két ember szerelméből és szabad akaratából történik. De engem megerőszakoltak, és attól félek, métely került belém, mely burjánzani, terjedni kezd a maga törvényei szerint és bitorolni fog, mint a testet átszövő fekély, hogy örökké fogva tartson.- Megtartja? - kérdezi újra Pjotr Nyikolájevics. Egy pillanatig farkasszemet nézünk.- Nem - mondom nyomatúkkal.- Nagyon jó orvosaink vannak, ne féljen, gyorsan elvégzik a műtétet - bátorít.- Igen, hallottam. Érzéstelenítés nélkül. Egy hét múlva felszabadultan veszem tudomásul, hogy amit a lelkem be nem fogadott, az a testemnek is idegen maradt. *** Pjotr Nyikolájevics még néhányszor benéz hozzám, s aztán elmarad, de naponta megszólal a telefon hat óra körül, amikor rendszerint a zuhany alatt állok. A csengetés éles, szűnni nem akaró, s csakis a kagyló felvétele vet véget a követelődző hangnak. Akkor aztán akármeddig hallózhatok, senki nem szól bele. Esténként viszont Oleg telefonál, s úgy tesz, mintha csupa barátságból érdeklődne hogylétem, napi tevékenységem iránt. Kényes helyzetemet figyelembevéve nincs más választásom: beszélgetek vele és semmi jelét sem adom annak, hogy hívásainak indítékával nagyon is tisztában vagyok. Egy nap meglátogat és vacsorára hív az étterembe. Szokatlan... ez biztosan nem tartozik munkaköri kötelességeihez. Túlzott udvariassággal kísér fel a „karzat“-ra.- Ne rendeljünk „Julja kebáb“-ot - indítványozom -, újabban kocsonyájuk is van.- Azt szeretem - egyezik bele és olyan finomkodva adja fel a rendelést, hogy a pincérnő meglepetésében kétszer is hátranéz, amint a konyha felé tart. Két mély tálikóban megérkezik a kocsonya. Oleg jelentőségteljesen jobb kezébe veszi a kést, bal kezébe a villát és ellenőrző pillantást vet az én kézmozdulatomra. 0, hát erről van szó, ismerem fel a meghívás indítékát, mert eszembe jut, hogyan markolta meg múltkor a kést és marcangolta vele darabokra az inakkal teli darálthúst. Egy erősebb mozdulatnál oldalára fordul Oleg tálikója; a fiatalember elvörösödik. Figyelmemet azonban most más köti le. A lépcső felől ötvenöt körüli ballonkabátos férfi jelenik meg sietős léptekkel, s azonnal felismerem benne azt az illetőt, aki egy este a nyugat-német cég jelvényével a gomblyukában odament Walterék asztalához, kezet fogott, és amint körbenézett a társaságon, úgy tűnt, igyekszik megjegyezni az arcokat. Ezután sarkon fordult, és ugyanolyan sietősen, mint ahogy jött, el is távozott.- Ki volt ez? - kérdeztem Waltertől.- Fogalmam sincs - válaszolta. A ballonkabátos most felénk tart, de elhalad mellettünk és megáll a következő asztalnál. Amint Oleg megpillantja, elborul a tekintete. Tesz egy félfordulatot, rákönyököl az asztalra, arcát a tenyerébe temeti, s mintha meglepetésében hangosan kotyogná ki, maga elé mormolja: „Hogy az ördög vinné el! Ez a szomszédom, a rendőrszázados...“ Másnap kellemetlen hír vár a portán: kettő negyvenről hét rubelre emelkedik a szállo-47
