Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
tettem. Ha most mégis ehhez folyamodtam, akkor gondolhatja, hogy nyomós érveim voltak. Vagy maguknál nem bűntény az erőszak? Pjotr Nyikolájevics arca semmit sem árul el és a megalázottság érzésével párosulva ébred fel bennem a gyanú, hogy sem a tények, sem az érvek nem számítanak honfitársa állítása ellenében. Na meg a Városi Pártbizottságnál betöltött pozíciója is meggyőző lehet... „Rússz-ko-je, zná-csit ho-ró-se-je“- ismétlem magamban tagolva a közmondást, mintha most tanulnám meg igazi értelmét. A nyomozó mellett a semmibe nézek, kitárulkozom felé és magamba fogadom az ürességet. Nem érzek semmit, nem bánt semmi...- Gondolja, hogy terhes lett? - hasít bele Pjotr Nyikolájevics hangja ebbe a különös, bennem keletkezett világba és kérdése nyomán úrrá lesz rajtam a félelem. Már két napja ezzel az elviselhetetlen gondolattal élek, de megnevezni sehogy sem mertem. O most kimondta, és kérdésére választ vár.- Nem tudom - mondom a fejemet rázva, félrenézve.- Ha úgy gondolja, még a héten elkísérjük az orvoshoz.- Jó, köszönöm - motyogom. Az üresség helyét most mintha hatalmas gombóc foglalná el a mellkasomban... A két nyomozó a hallban azzal búcsúzik, hogy majd hamarosan jelentkeznek, s én a lépcsőkön felfelé lépdelve iszonyattal gondolok arra a pár órára, mely félelmem társaságában az elalvásig rám vár. A magányos esték meggyötörnek, hisz nincs, ami a bennem feltörő félelmet eloszlatná: a könyvek nem kötnek le, szólnom meg nincs kihez. Egyik este összeszedem magam és bemegyek egyedül az étterembe, hátha ott találom Waltert meg a többi németet, de a „karzat“ még mindig üres. Reménykedem, hátha a szobájában van, készülődik. Ha jól emlékszem, a hármasban lakott legutóbb, és odamegyek. Az ajtó résnyire nyitva, víz zubogása hallatszik. Bekopogok.- Vhágyítye, vhágyítye! - kiabálja túl a csobogást egy férfihang a fürdőszobából, nyilvánvalóan a tus alól.- Te jóságos ég, hiszen ez egy meztelen orosz! - rémüldözöm magamban. - Méghogy bemenjek! — és mintha máris kergetne, hanyatt-homlok menekülök a kihalt folyosón a szobám felé. Alig találom a kulcslyukat, s bár sehol semmi nesz, állandóan hátranézek. Becsukom magam mögött az ajtót, nekidőlök és a fejemet rázom, mintha nem hinném, ami az imént történt. Állok. Múlnak a percek. Csend van. Lassan megnyugszom. *** Magyar főnökömmel nem beszélünk többet a hétvégi eseményekről, csak röviden megemlítem, hogy pénteken nem tudok jönni, orvoshoz megyek. Biccent. Mihailt néhányszor láttam ugyan a por s a napfény keverékén keresztül az építkezésen, de üdvözlésül csak intettem neki. Most azonban nem tudom kikerülni, hisz az egymás tetejére rakott hullámlemezek oszlopát megkerülve egyenesen felém tart.- Ágnyésza, csak nincs valami baj? Már napok óta kerülsz, nem látogatsz meg - mondja némi sértődéssel a hangjában. Látom, hogy nem odázhatom tovább a beszélgetést és minek is, hisz baráti szálak fűznek a szelíd mérnökhöz, aki bizonyára képtelen lenne bárkinek is ártani.- Menjünk az irodádba - indítványozom, s amint a kiterített, lilás tervrajz-másolatok és a tintafoltos vonalzók társaságában helyet foglalok, azonnal belekezdek mondókámba:- Mihail, az az igazság, hogy nem érzem jól magam, nagyon kellemetlen hétvégém volt... - és nagy vonalakban elmondom, mi történt. Mihail figyelmesen hallgat, egy szót 44
