Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
sem szól. - És képzeld, kisült, hogy a férfi nős, meg van egy hároméves kislánya is, mint neked - fejezem be. Mihail hallgat; kinéz a portól sárgás, homályos ablakon, melynek szögletében egy bentrekedt légy duruzsol. A mellettem álló csésze aljában az ázott levelekből kesernyés teaillat árad, és most az építkezés külső zaja élesen elválik a belső csendtől. Vagy egy perc elteltével Mihail megkérdezi, mit szól a főnököm a tervmódosításhoz, és ezzel a beszélgetés elveszti személyes jellegét. Hálásan kapom fel az új téma fonalát és kimerítő választ adok, mintha izgalmas, érdekes dologról beszélnék. Egy este telefon csengése hasít a magányos csöndbe.- Szervusz, Agnyésza! - szól egy ismerős hang.- Mihail! Ezt a meglepetést! Még sosem hívtál fel.- Igaz... de most rád gondoltam... és... izé... Krasznodárba jöttem — mondja miközben furcsán megcsuklik a hangja.- Tényleg? — kérdezném örömmel, de a csuklás és a szokatlanul tétova hang zavar.- Igen, igen, itt vagyok Krasznodárban... a „Kavkáz“-ban.- A portáról beszélsz?- Nem, a háromszázhúszas szobából.- Aha, barátoknál vagy...- Nem...- Hát akkor?- Kivettem egy kétágyas szobát.- Aha, a feleségeddel jöttél. Legalább megismerem.- Egyedül vagyok - csuklik egyet és szünetet tart -, senki nem fog zavarni bennünket... gyere!- Mihail, te részeg vagy! - modom bosszúsan - sosem tudtam, hogy iszol.- Csak egy kicsit ittam. De gyere hozzám! Duplaágyas szobát vettem ki... miattad! Igazán, gyere! Várlak!- Szégyelid magad, Mihail! Menj a duplaágyba és aludd ki magad! Holnap reggel felébresztelek. Mehetünk együtt a munkába. Jó éjszakát! Leteszem a kagylót. Az ablakon hűvös esti levegő áramlik be. Kicsit fázom, de kikönyökölök és nézem az Esthajnalcsillagot, mely a magas, tiszta égből mindig egyformán fénylik. Hunyorítok, mintha akkor közelebbről látnám. Nézem a fák fekete koronáját, a szemközti ház sötétségtől foghíjas ablakait - nem akarok Mihailra gondolni, de lehetetlen. Tudom, hogy magamat kímélem, mikor ezt ismételgetem: részeg, teljesen berúgott - és a kezemmel még gesztikulálok is hozzá. Másnap reggel a háromszázhúszas szoba nem felel, pedig hosszasan csöngetek. Délután a tömött zsákok és a zajos cementkeverő mellett látom Mihailt, amint utasításokat ad a munkásoknak. Észrevesz. Ceruzát tartó keze egy másodpercre tétován megáll a levegőben, aztán összeszedi magát és üdvözlésül int. Visszaintek és ebben a pillanatban mindketten biztosan tudjuk, hogy ezután már csak így fogunk köszönni egymásnak, és hogy soha többé nem folytatunk baráti társalgást a csöppnyi poros ablakú, terpentinszagú, tervrajzokkal teli vagon-irodában. *** Pjotr Nyikolájevics most is betartja a szavát. Pénteken értem jön. Amint a forgalmas utcán, s a szürke felhőkből szitáló esőben a rendelőintézetbe tartunk, megkérdezi, hogy az oroszon kívül beszélek-e más szláv nyelvet.-Tudok valamennyire lengyelül - válaszolom. 45
