Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
létről érkező idegenek pedig új rettegést hoztak a falura. A ká meg akarta menteni a húgait, s mindazokat, akik az erkölcs nevében megvetették. A faluban a legtöbb lány érintetlen maradt, az ő megkínzott teste pedig, mint feleslegessé vált kacat, élettelenül hevert az árokban a csapat továbbvonulását követő reggel. Akkor sírt a falu és fogadkozott, hogy szobrot emel a megmentőnek, de a temető korhadt szagával beköszöntő békében az ilyen és hasonló történeteket - a győztesnek kijáró hozsannázásban - a félelem fegyverével némították el. A háború... vajon véget ér-e valaha is? Egy nap új szerelő érkezett a mosztovojei építkezésre. Ukránnal kevert tájszólást beszélt és vidám mosolya fehér, szabályos fogsort csillantott meg. Vászja munka közben is dúdolt és úgy tűnt, magát a derűt személyesíti meg viccelődésre, nevetésre mindig kész természetével. Engem — talán azért is, mert egy esztendőben jöttünk a világra - különösen kedvelt és amíg a többiek a fűbe huppanva rágyújtottak az ebéd utáni nyugalmas percekben, Vászja kedvenc dalait tanítgatta nekem. Gyűrött, szamárfüles kis vonalazott papírdarabokat húzott elő a zsebéből és leguggolva izomtól feszülő combjait használta alátétként, amint ki-kihagyó golyóstollával a szöveget igyekezett lejegyezni. Sűrűn hunyorgott közben, mint aki közeire nem lát tisztán, és ha hangosan nem dúdolta a dallamot, újból és újból eltévesztette a sorokat. Egy nap felmásztam a tároló tetejére, hogy a délutáni nyugodt Nap fényében szemlélhessem a Kaukázus csúcsait. Egyszercsak Vászja közelített felém bizonytalan léptekkel az enyhén lejtő alumínium tetőn, és amint hozzám ért, vonásait néma gyűlölet torzította el.- Haragszol rám valamiért? - kérdeztem, de nem válaszolt, csak változatlan tekintettel nézett, és oly közel jött, hogy akaratlanul is hátraléptem. Megint megmozdult, s én elérve a tető szélét, már csak oldalra térhettem ki az útjából. Ide is követett, próbálva a mélybe szorítani, s amint ez tudatosult bennem, oldalvást duplázva előnyt nyertem és sietni kezdtem a gerinc felé, innen a túloldalra, majd a létrán le a földre. Vászja a tetőn maradt.- Mi történt vele? - kérdeztem a többieket.- Semmi. Ivott - mondták nyugodtan.- De le akart lökni a tetőről! - méltatlankodtam. A többiek összenéztek, majd az egyik szerelő letette szerszámját, tenyerével megtörölte a homlokát.- Az apját magyarok ölték meg a háborúban - mondta félrenézve, majd felvette a szerszámot, és szótlanul dolgozott tovább. Én meg elindultam a szederfák szegélyezte utcán a falu túlsó végében lévő szállásunk felé. Egy nap félúton kapott el a hirtelen kerekedett nyári zivatar, perceken belül pocsolyákká változtatva a járda gödreit. Bokáig gázoltam bennük, s mikor már mogyorónyi jégdarabkák is koppantak a fejemen, a tompa-kék ablakkeretes házikók mellett elszaladva bemenekültem a közeli téesz-irodába. Nem is emlékszem már, hogyan kezdődött a beszélgetés, de hamarosan a háború felidézett réme fojtogatott a zárt ablakok és a meszelést kívánó falak határolta fülledt levegőben. Magyar csapatokat vetettek be erre - hallottam — és kínos érzés mart belém. Harcolni jöttek... gyilkoltak... erőszakoskodtak is... Ültem, keservesen szégyenkezve hallgattam a bérelszámoló visszaemlékezéseit, melyek életről és halálról szóltak, s melyekbe az elbeszélő részéről sem gyűlölet, sem harag színezete nem vegyült. Mégis úgy éreztem, már évek óta ebben a homályos, szegényes irodában tengődöm bezárva, és a zápor sosem hagy alább. Hát igen... a magyarok okozta szenvedésekről otthon sohasem hallottam... A sötétben mellettem ülő rendőrfőnök mintha kitalálná gondolataimat, megszólal:- Ne haragudjék az oroszokra azért, ami történt. - Nem haragszom rájuk... engem nem az orosz nép, hanem egy ember erőszakolt meg - mondom, minthacsak folytatnám előző gondolataimat. 38
