Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
rendjére elmesélem, hogyan ismerkedtem meg Borisz Nyikolájevics Puzírkinnal, aki meghívott délutánra. Mikor idáig jutok elbeszélésemben, egy fiatal tiszt lép be.- Őrnagy elvtárs, telefon - mondja. Az őrnagy feláll, s utasítja a fiatal tisztet, vegye át a kihallgatást. A fiatal, beesett arcú tiszt leül, és kéri kezdjem elölről a mondókámat, hiszen az őrnagy egyetlen betűt sem vetett papírra. Ismét elkezdem tehát Borisszái való megismerkedésem történetét, s mikor már majdnem ott tartok, ahol az előbb félbeszakítottak, újabb fiatal tiszt lép be az ajtón és sürgősen az őrnagyhoz kéreti a beesett arcút. Az elmegy, magával víve lejegyzett szavaimat. A második fiatal tiszt helyet foglal az íróasztalnál, papírt, golyóstollat vesz elő és kéri, kezdjem elölről a történetet, hiszen ő még semmit sem hallott. Ekkor fordul meg először a fejemben, hogy a kihallgatás egyszerű, hatékony módszeréhez tartozik a többszöri ismételtetés, melynek segítségével ellenőrzik, hogy az illető igazat mond-e.- Ismeri a férfi nevét? - teszi fel a kérdést a fiatal tiszt és én a kávézacc alól kikotorászom a kékfedelű füzetet, melynek utolsó lapjára a férfi beírta nevét, címét, telefonszámát. A rendőr elégedetten bólint és másolni kezdi, amikor tiltakozom:- Nincs rá szükségem - és kitépve átnyújtom a papírt. Az őrnagy visszatér a beesett arcú fiatal tiszttel és mintegy bizalmasan közli velem, hogy megpróbálják azonosítani az illetőt, s ha nincs ellene kifogásom, elvisznek a tisztiorvoshoz is. Bólintok. A folyosón, a lépcsőházban, a hallban ballonkabátos, várakozó fiatalemberekre leszek figyelmes. Elhaladva mellettük, a bejárattól kissé távolabb álló, nyitott dzsiphez vezetnek. Már leszállt az este; a Hold sötét felhők csíkján keresztül mereng a főút unalmas kockaházaira és tekintete megpihen a fiatal fák alatt húzódó begóniák fehéren világító szirmain. Méltóságteljes és nyugalmas lenne az este, ha semmi sem történt volna, s én az ablakból szemlélhetném az árnyak vonulását, az Esthajnalcsillag vibráló fényét. A dzsip mélyében Krasznodár rendőrfőnöke ül. Széleskarimájú sapkája teljesen beárnyékolja az arcát; a kívülről beszűrődő gyér megvilágításban csak testes alakja látszik, s ültében a hurkásan ráfeszülő egyenruha. Bemutatkozik. Hallotta, hogy mi történt velem, és sajnálja.- Ilyesmi a világ minden részén előfordul - mentegetőzik. Magamba roskadva bólintok. A saját emlékeim és a hallott történetek egyszerre rohannak meg, egyidőben telítik pattanásig agysejtjeimet. Ötvenhatot írunk; a szovjet csapatok a Citadella magasából lövik a várost, miután elfoglalták az egész hegytetőt. Végre elcsendesedik a vidék és a szenespince sötétjében töltött két teljes nap után kimerészkedünk az udvarra. Felmegyünk a lépcsőn, már a lakás irányába tartunk, amikor a hegytető felől szűnni nem akaró női sikoltozás hasít a kísérteties csendbe. Az udvarunk vadsóskával benőtt kerítésén túl, az úttest másik oldalán magas termésköves töltés emelkedik, s tetején egy szovjet kiskatona áll őrt. Géppuskáját ránk szegezi. A közöttünk lévő távolságot az őszi napsugarak remegésén túl a kölcsönös félelem tölti be. A hang magas, éles, ott dobol a fülemben, és tizenkét évem minden irtózatával, tehetetlenségével átélem egy nő mártíromságát. A sikoltozás örökre belém fészkeli magát, hogy mindig hallhassam, hacsak kezeimet a fülemre tapasztom és rágondolok. A kiskatona is hallja, nem lehet nem hallani, s ki tudja, mit érez, míg belemerevedik a géppuskát tartó mozdulatba. Történetek keverednek bennem a felszabadító Vörös Hadseregről, a meggyalázott nőkről, akiktől elidegenítették a testüket. Egyedül, vagy csoportosan, a pincék mélyén, vagy az utcán, házastárs, vagy család jelenlétében — egyre ment -, az oroszok a győztes kan fegyverrel kikényszerített élvezetét keresték, amerre csak mentek. A gondolataimat lefoglaló történetek egyike a Pest környéki kis falu kiközösített ká-ját idézi. Elmenekültek a németek, a ke-37
