Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
időnként helyeslőén belehümmögök, sikeresen álcázva a belém zárt iszonyatot. A férfi pedig véget nem érően beszél: egyetemi éveivel, fiatal komszomol múltjával, majd a Pártban való gyors előrehaladásával hozakodik elő, míg énbennem minden sejt feszülten csak arra vár, hogy eljöjjön a szabadulás pillanata. Hallom a hangokat, melyek figyelem nélkül értelmüket veszítve csak le-fel cikáznak a hangsúly és a mondatvégek között vergődve. Még világos van, de a mennyezet és a fal élénél már szürkésen sötétülnek az árnyak, s az ablakon túl egy letört falevél egyetlen, cérnavékonyságú roston lógva az ágon ide-oda pörög a könnyű szélben, mintha csak félelemtől szaggatott lélegzetem ritmusára mozogna. Egyszercsak megakad a szóáradat, s a férfi elengedi a karomat.- Most! — gondolom, de máris erős kezekkel ragadja meg a vállamat, arcát az enyém közelébe fordítja, s belőlem az iszonyattól újfent minden erő kiszáll, amint felfedezem szemeiben azt a nemrég megismert, az embert állattá alacsonyító pillantást. Egész mivolta a visszafojtatlan szenvedélybe süllyed, melynek kielégítése az egyetlen cél; csak az a pillanat létezik, melyet a feszültség és az elernyedés határol be. A férfi teljes súlyával rámveti magát. Fejét oldalra lököm, hogy belefúródjék a párnába, s a testemet koncként otthagyva ismét elmenekülök. Egy pók tapogatódzóan lassú léptekkel szeli át a mennyezetet a fejem fölött, s igyekszik a sarokban feszülő sűrű hálójába. Erről eszembe jut az őszi levegőben sodródó ökörnyál, s máris kint vagyok egy erdő övezte tisztáson a Mátrában, mint egyszer régen. A föld hepehupás, s a hosszú, karcsú fű hullámokba sodródva hajlong kupacra föl, kupacra le, lándzsáját, vagy élét mutatva, amint a szél fújja. Színes fej-díszükkel bólogatnak a virágok, hámlott kalapú barna gomba lapul a bokrok védelmében, s az ágak lendületükkel kikerülik, nehogy megkarcolják. Felfordítok egy követ, s a fény híján fehér, csenevész fű, meg a korhadó fadarabkák közül bogarak bújnak elő a nyirkos talajon. Sok lábukkal futni kezdenek. A szél halk susogással fújja a füvet, s az ezernyi szálának zizzenésével felel. A domboldalon leszaladva most friss lendülettel kap a fák ágaiba, s azok mind-mind a maguk módján válaszolnak. A sima törzsű, vékonyka fa hajlong, leveleinek ezüstös fonákját mutatja, finom rezgés hangját hintve a levegőbe; a nagy, kérgestörzsű tölgy háborítatlanul áll, cakkos, kemény erezetű levelei egymáshoz, s az ágakhoz verődve finom koppanást hallatnak; a mellette lévő fa elsárgult levelei mintha öszzesúgdosnának, s az általános zúgásban-búgásban én mégis tisztán, külön-külön hallom a közeli fák magastól a mélyig terjedő hangját, leveleik kórusát. Egyre biztosabban érzem, hogy be lehet hatolni a fák, a tisztás belső törvényeibe a közöttünk lévő hasonlóság és végső együvétartozásunk folytán. Fúj, fúj a szél. Hallgatom, és mintha felemelkednék, egyszerre csak felülről látom a hullámzó tisztást egyetlen nagy, szélesen kitárulkozó képben. Nézem, nézegetem... A férfi elengedi a vállamat, lemászik rólam, és arcát még mindig a párnába fúrja. Kezem egyetlen lendületével lesimítom a szoknyámat, s karom megáll a combomon nyugodva. Nem merek mozdulni, mereven bámulom a mennyezetet. A pók most nyugodtan ül hálójában az esti zsákmányra várva, az árnyak pedig egy tónussal sötétebbnek tűnnek a szegletben. A másodpercek végtelenségükkel lüktetnek bennem. Nyelek egyet, de még mindig nem merek megmozdulni: félek, hogy a férfi ujjai ismét kapocsként fonódnak majd a karomra, s magukhoz rántanak. Várok - nem szabad elhibázni a mozdulatot. A férfi még mindig nyugodtan fekszik. Szemem sarkából látom, amint megvakarja az orrát, s rám sem hederítve ismét belefúrja fejét a párnába. Visszafojtom a lélegzetemet. Még néhány másodperc, s végre felugróm az ágyról, repülök az ajtóhoz, gyakorlott mozdulattal elfordítom a kulcsot, s egyetlen szökelléssel máris a folyosón vagyok. Mezítláb futok végig a durva szö35
