Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
- Hogy bírta ki? - kérdeztem, miközben elértük a tavat és megmártóztunk a vízben.- A rendőrőrsön nagyon kellemetlen volt - emlékezett vissza az éjszakát egy keskeny fapadon töltöttem. Az egész helyiségben hemzsegtek a patkányok. A börtönben legalább irtották őket.- Hogy lehetett mindezt elviselni? - kérdeztem újfent.- Csak úgy, hogy én magam közben máshol jártam. Nem voltam ott. Most én is elmenekülök. Egyetlen szempillantás alatt ezer kilométereket teszek meg, s ott állok a Balatonban. A Nap ráérős lassúsággal ereszkedik a látóhatár szélére; déli izzásába alaposan belefáradva most csak szelíd sugarait küldi a tájra, s a párás-kéken pihenő Badacsony szőlőskertjein túl aranyhidat bocsájt a tó nyugodt felszínére. A távolban fürdőzők lármája elhal a levegő párnáin és én csendes csobbanással merem tenyerembe a bársonyos vizet. Kezem nyomán kis, kerek hullámok keletkeznek, de a Nap sugarai átbukdácsolnak rajtuk és a víz felszínéről szikrákat szórnak a szemembe. A parton mozdulatlanok a fák koronái és a zajos, felhevült nap után tikkadtan, csendesen száll le a kékegű nyári este. Paul bácsi mellettem áll, de most mindketten hallgatunk. Nézem a hidat, nézem a zöldes vizet, a Badacsony legyalult kúpját és érzem, hogy a különös, mélységes nyugalom belőlem árad, belőlem terjed szanaszét minden irányba, mígnem átfogja az egész tájat. A víz, az aranyhíd, a ködös derengés megértőén átveszi és saját nyugalmával táplálja az én békémet. A csend bennem emberfelettivé nő... már csak benne létezem... Az aranyhíd hozzám vezet, s én könnyedén keresztül tudnék lépni rajta, egyenesen bele a hegyeken túli vöröses korongba. Minden lehetséges, hiszen nincs testem, nincs nevem, mert már csak csenddé sűrűsödött nyugalom vagyok... közvetlen rokonom a hullám, a fény... Feloldódnék mindebben, ha valami csodálatos erő össze nem tartana, el nem határolna mindattól, ami körülöttem létezik. Önmagam biztos tudata lebeg a víz fölött, szövi át a bennem élő csendet, s így én mégis énmagam maradhatok pillantásommal simogatva a sárga, szóródó parti homokot, s a némán belé fulladó tavat. Elégedett böfögés hoz vissza a jelenbe. A férfi mellettem karjait ropogtatva kinyújtódzik, aztán kényelmesen elhelyezkedik az ágyban. Óvatosan, mozdulataim erejét a rugalmas matrac ellenállásába rejtve majdnem milliméterről milliméterre húzódzkodom arrébb, hogy teste az enyémet ne érinthesse. Már egészen a matrac szélén vagyok, mikor a peremen megcsúszik a kezem; a férfi erős mozdulattal elkapja a karomat és visszahúz. Befelé sóhajtok, hogy körülöttem meg ne rezzenjen a levegő, miközben egyetlen gondolat dobog az agyamban: menekülni! A férfi tudja ezt, és kövérkés ujjai kapocsként szorítják a karomat, mely most zsibbadni kezd.- Fáj! - mondom kurtán, s a szorítás valamelyest megenyhül. A férfi egyszercsak beszélni kezd. Hallom a hangját, de szavai csak a levegőben keringenek, mert tudatom minden zugát a szabadulás gondolata foglalja el. Hallgatásomat valamiféle néma együttérzésnek könyveli el, mert szavainak ritmusa mind egyenletesebb formát ölt, s már kérdéssel fordul hozzám:- Hát nincs igazam?- De - hagyom rá, s érzem, hogy az egyedül lehetséges helyes választ adtam. Meg kell nyernem a bizalmát! Meg kell nyernem, csakhogy végre elengedje a karomat és én felugorhassak az ágyról. Figyelni kezdek. A munkájáról beszél. - Komoly pozíciód van - fűzöm hozzá erőltetett természetességgel, s közben úgy dobol a szívem, hogy még az agyamban is lüktet és félek, hogy ő is meghallja. Aggodalmam alaptalan, mert a férfi már öntelt gondolatainak rabja, s szavaimat elkapva komolyan igent mond, majd pillanatnyi szünet után ismét gondolatok sokasága árad belőle. Számomra ártatlannak ítélem a szöveget, s hogy bizalmát biztosan elnyerjem, 34
