Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

rítőn. Még kézbe sem vettem és mégis tudom, hogy a szálkás betűkön átdohog az ideológia, s az istenített vezér nevét egyedül csak az időjárásjelentésből hagyták ki. A lap mégis elfogy dél felé — jelentik leplezetlen büszkeséggel a hivatalos szervek -, és növelik a példányszámot a lakosság nem kis örömére, hiszen az egyetlen, mindenütt olcsón hozzáférhető csomagolópapírként csakis a napilap jöhet számba. A vásárlók magukkal hozzák a „Pravdá“-t, tölcsér alakúra formálják és kristálycukrot méretnek, laposan kiterítve meg szárított halat, vagy kenyeret csomagolnak bele a mosztovojei kis élelmiszerboltban.

„Nálunk a legjobb, ugye?“ - hallom gyakran a kérdést. Hányszor szeretném megmondani: becsapnak benneteket. Szeretném elmondani a hazugságból kihántott, rejtett igazságot, de az őszinteség Szibéria árnyékában különösen veszélyes annak, aki maga is a szocialista táborból érkezett.

Csupán egyszer, egyetlen egyszer szegtem meg hallgatásomat: életemről, nyugati utazásomról a valóság képét vázoltam fel Szásának, a kedves, fiatal orosz mérnöknek egy nyári mosztovojei estén. Elgondolkodott, elkomorodott, valósággal magába roskadt. Éjjel aztán ajtó csikorgására rezzentem fel, s amint a lámpát felkattintottam, Szása zavart arcát pillantottam meg.- Agnyésza! — kezdte olyan sírós hangon, hogy meresztgettem álomtól fátyolos szemeimet, valóban őt látom-e. - Agnyésza! - ismételte meg. - Most azt mondd meg, mit tegyek, hogyan éljek itt tovább?... Egész életemben azt mondták, és én persze el is hittem, hogy a szovjet nép a leggazdagabb, a legszabadabb, a legboldogabb ezen az egész földkerekségen... Soha nem beszéltem még idegennel és soha mást sem hallottam... Amikor meséltél nekem, néztem a szemedet, néztem az arcodat, és tudom, hogy az igazat mondtad... Engem eddig becsaptak, de érzem, hogy te nem hazudtál... Azt is látom, hogy a holmijaid szebbek és jobbak, mint amiket nálunk kapni... Nem tudok elaludni! Azt szeretném tudni tőled... egyedül csak azt, hogyan éljek ezután. Hogyan éljek tovább? - és erős, izmos alakja kérdőjellé görnyedt az ajtóban. Felültem az ágyban; az elzavart álom helyén csak ürességet éreztem. A nyitott ablakon hűvös simogatásával áradt be a nyári éjszaka, s a körültáncoló légáramlattól meg a levegőben remegő gyötrődő hangtól libabőrös didergés fogott el. Szása tétova léptekkel közeledett hozzám, megfogta a takarón pihenő kezemet, és meleg lélegzetét éreztem, amint megcsókolta. Akár egy tanácstalan, feldúlt gyerek, sűrűn pislogott, és amint oldalvást megpillantottam zavartan lehorgasztott fejét, láttam, hogy a sírás fojtogatja.

— Most késő van, holnap majd beszélünk róla. Menj szépen aludni — mondtam számomra is meglepő, vigasztalóan anyai hangon.

Szása mélyen lehajtott fejjel lassan elindult, majd eltűnt az ajtóban, s amint maga mögött behúzta, rugózva pattant a zárban a fémnyelv. Eloltottam a lámpát és a sötét szoba magányában együtt keseregtem Szásával. Hibát követtem el: megosztottam az igazságot egy ártatlan lélekkel. Mintha csupa kedvtelésből kagylók kiizzadt szenvedésének ezüstösen csillogó fényét hajítottam volna olcsó hamisítványok közé, hogy tiszta ragyogásával az igazat, a belülről áradó szépséget sugározza. Szása megpillantotta és magába fogadta. De szétdúltam a lelke békéjét. Az igazság erejével kínozom... hisz mivel is vigasztalhatnám? El nem vihetem magammal; itt kell leélnie az életét... Figyeltem a falu éjszakai csendjében az elnyújtott kutyaugatásokat és szégyelltem magam, amiért nem hallgattam.

Másnap reggel Szása korán elhagyta a házat, s amikor este a konyhában összeakadtunk, kínosan kerülte a tekintetemet, kerülte a társaságomat. Harmadnap elutazott, s én mintha megkönnyebbültem volna. Többé nem találkoztunk, és én sokszor szenvedtem a mindent elárasztó hazugságtól, de hallgattam. Hallgattam kíméletből, hallgattam önvédelemből, és ha Szása eszembe jutott, úgy gondoltam rá, mint az igazság beavatottságában fogoly testvéremre.

31