Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

Öt órakor felmegyek Borisz szobájába, ahol már összegyűltek a vendégek.- Pjotr Alekszándrovics - mutat be idős nyugdíjas barátjának. - Vera Mihajlovna - és kezet nyújtok az émelygős „Vörös Moszkva“ kölnivel megöntözött mérnöknőnek. - Ez pedig a mi kedves Viktor Pávlovicsunk - mutat a harmincöt körüli zömök, kövérkés férfire. Az asztalon kisimított papíron kolbász, felvágott, s az elmaradhatatlan vodka.

Külföldi létemre nyilvánvalóan én állok az érdeklődés központjában, s a „Hogy tetszik itt nálunk?“ kérdésre elmondom, mennyire szokatlanok számomra az ország méretei, hisz az egyik végében negyven fok meleg van, a másikban meg negyven fok hideg.- Szeretném beutazni ennek az országnak minden szép csücskét - mondom.- Mi is! Mi is! - lelkesednek.- Erre inni kell! - indítványozza Borisz, és az üveggel poharam felé közelít.- Elnézést, de nem tudok vodkát inni - szabadkozom bocsánatkérően, mert attól tartok, hogy nemzeti italuk visszautasítását sértésnek veszik.- Az lehetetlen! - csodálkoznak.- Valahogy nem bírja a gyomrom - magyarázkodom.- Akkor csak egy picit hadd töltsék - kérlel Borisz -, csak annyit, hogy a barátságra koccintani tudjunk.

Ha összeszedem magam, talán nem árt meg, gondolom és megköszönöm. Ezek tanult emberek, mértékkel bánnak az alkohollal, nem úgy, mint a szerelőink, akik vizespohárba töltik a vodkát és egyetlen hörpintéssel fenékig isszák.- Ha egy szuszra lehúzzátok az egész pohár tartalmát, nem is élvezhetitek a vodka ízét. Minek isztok? - kérdeztem egyszer őket, amint brigádvezetőjük keserves hasfájással fetrengett a szerszámos kamra sarkában.- Úgy beszélsz erről, mintha káros szenvedély lenne, pedig ez a mi nemzeti büszkeségünk - jelentette ki az egyik munkás önérzetesen.- Jobbat nem találtatok? - vetettem ellen.

Nemegyszer tapasztaltam, hogy a vodka fogyasztását szertartássá magasztosigák a hosszadalmas és cikornyás pohárköszöntők, de Borisz most szóvirágok nélkül, egyszerűen csak a népek barátságára emeli poharát. Sózott uborkadarabokat harapdálunk az italhoz, kolbász meg szalámi szeleteket. Vendéglátóm Budapestről kérdez; a társaság egyetlen tagja sem járt még külföldön. Negyedóra sem telik bele, s felfordul a gyomrom. Nem tagadhatom le, látszik rajtam. Szélesre tárják az ablakszárnyakat, Borisz forró teát hoz a büféből. Kortyolgatom és ez valóban segít.

Hat óra felé oszlani kezd a társaság. A kövérkés, tagbaszakadt férfivel együtt megyek le a lépcsőn, s közben elmeséli, hogy tőzsgyökeres krasznodári, és fontos állást tölt be a Városi Pártbizottságon.- Ismer valakit a Tanács Szállodaigazgatási Osztályán? - teszem fel a kérdést.- Nem lehetetlen... hadd gondolkozzam... de miért kérdi?

Közben az ajtómhoz érünk és megállunk.- Szeretnék továbbra is itt lakni, hogy az esti egyetem irodalmi előadásaira járhassak. Nekem napi két rubel negyvenet számolnak a szobáért, míg a szovjetek kiszállásnál csak hetven kopejkát fizetnek.

Félek, hogy a vállalatom nem fogja továbbra is állni a költségeket, mert Agronómban, ahol dolgozom, már majdnem kész az új munkásszállás.- Értem. Azt akarja, hogy Magának se számoljanak többet, mint a szovjeteknek.- Pontosan. Annyit hangoztatják a szocialista testvériséget, hogy már tehetnének is érte valamit. Miért kell nekem annyit fizetnem, mint a kapitalistáknak? Magyarországon csak egy szállodaár van. Mindegy, ki honnan jön, ugyanazt fizeti - mondom méltatlankod-32