Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
áprilisban bőven árad a napfény, és az éjszakai esők hús reggelekről meg élettől duzzadó palántákról gondoskodnak. De kevés a palánta, hiányoznak a serény kezek és a Nap a felszántatlan, bevetetlen földeket süti. Az ember szeretete nélkül a föld csak pozsgás gyomokat terem. Durván pöfög, hörög a traktor, csak azzal törődik, hogyan hazudhatna bő termést a következő ötéves tervbe, s a filmhíradó forgatói káromkodva buzdítják mosolygásra a naptikkasztotta aratómunkásokat. A híradó elvonul és a politikusok - zárt ajtók mögött - tengerentúli búza vételéről tárgyalnak, majd a propagandagépezet sikeres munkája nyomán büszkén közük velem a falusiak, hogy ez évben is ők látják el kenyérrel Amerikát.- Tényleg ti szállíttok búzát az Egyesült Államoknak? - kérdezem hitetlenkedve.- Ugyan bizony ki más? - hangzik a meggyőződésből fakadó magabiztos válasz. Elnézem az egyszerű, nehéz sorstól ráncos arcokat, a csodálkozó tekinteteket - és gondolataimat magamba fojtva hallgatok. Igaz, bőven akadnak olyanok is, akik a szocializmus vezető államában kitermelt felsőbbrendű ember pökhendiségével dicsekszenek, Amerika ellátásával kérkednek, s olyankor, ha nehezemre esik is, biztonságom érdekében ismét csak hallgatok. ***- Többen elégedetlenek, pedig most jó dolgunk van - árulta el egyszer bizalmasan háziasszonyunk Mosztovojéban, mikor kettesben maradtunk a konyhában. - Hruscsov alatt két-három napig is sorbaálltunk kenyérért, aztán kaptunk, ha kaptunk. De mióta Brezsnyev a Párt első titkára, legalább ebben nem szenvedünk hiányt, de nem ám! - mondta, miközben göcsörtös ujjaival az ebédhez való apró krumplit válogatta. Ez a ráncos, koravén asszony tudta, miről beszél: hat gyereke közül egy sem érte meg a harmadik születésnapját.- Túl gyengék voltak az élethez - magyarázta nekem.- Nem vitte őket orvoshoz? - kérdeztem. Az öregasszony türelmesen végignézett rajtam, aztán tagoltan, lassan kiejtve ismételte meg a kérdést:- Or-vos-hoz? Nem is tudom, hol volt orvos... tán vagy öt faluval arrébb... hogy is juthattam volna el oda? Nem volt itt se szekér, se ló, csak katonák... hol a fehérek jöttek, hol a vörösök... tudja a csuda, tán még zöldek is voltak közöttük. De mind csak vitte a miénket, amíg semmink sem maradt... fakérget, meg füveket ettünk...bizony... az emberek meg négykézláb másztak a gyengeségtől, amíg fel nem fordultak... hullák feküdtek mindenfelé az utcákon... - Szemei elrévedeztek, mintha most is látná őket. - De nehéz volt, de szörnyű nehéz volt! - Tette hozzá sóhajtva az emlékek súlya alatt. - Aztán megjött a világháború, akkor azért nem volt mit ennünk... - Tompa szemekkel nézett a múltba, egymásra préselt ajkakkal hallgatott egy darabig, majd visszatért a jelenbe és hozzám fordulva megszólalt: - Hát nincs most jó dolgunk? Tán nem megy jól a sorunk? Hiszen sosem fogy ki a kenyér a boltból! Egyesek mégis elégedetlenkednek... Ej, ej, nem igazságos ez így! - méltatlankodott maga elé mondva halkan a szavakat, miközben vizet engedett a krumplira. *** Öt felé eszembe jut Borisz meghívása és odatelefonálok. Valahogy nem vágyom újabb levélírással, vagy olvasással töltött magányos estére és nincs erőm a Nagy Vezér dicséretének zsákutcájában toporgó rádiójátékok meghallgatására sem. Az újságot megérkeztemkor hanyagul az ágyra dobtam, s az olcsó papír most ott sárgállik négyrét hajtva a fehér ágyte-30
