Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
Eközben elfogyasztja a süteményét, kiissza a teáját, én meg csak elrágom valahogy nagy étvágytalanul a csirkének mondott tyúk meghatározhatatlanná préselt részét.- Látom, nem ízlett a csirke - jegyzi meg a férfi -, pedig ha tudná, milyen finoman készítette az édesanyám! Ha élne, esküszöm, megvendégelném magát... Tudja mit? Ma este együtt ehetnénk... ha nem is finomságokat. Meghívhatom? Meglepetten nézek rá, ő biztató tekintettel válaszol, majd összehúzza a szemöldökét, mintha rádöbbenne valamire, s gyorsan hozzáteszi:- Most jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Elnézést... Borisz vagyok, Borisz Nyikolájevics Puzírkin - és átnyújtja kezét az asztal fölött.- Agnyésza - mondom nevem orosz változatát.- Tudja mit, Agnyésza? Ma ötre néhány kolléga jön hozzám. Eszegetünk egy kicsit, iszogatunk egy kicsit, társalgunk. Kedves lenne, ha velünk tartana. - Aztán még sietve hozzáteszi: - Egy hölgy is lesz a társaságban. Meglepődöm ugyan, de megbántani nem akarom; inkább elodázom a választ:- Köszönöm a meghívást. Később felhívom, jó? Hányas a szobája?- A harmincötös. Erőltetetten közömbös pillantást vetek a még mindig bennünket figyelő Komszomoljelvényes fiatalemberre és felállók.- Remélem, a közeli viszontlátásra - mondja asztaltársam és a kezét nyújtja. Lemegyek a második emeletre. Állandóan figyelmeztetni kell magamat, hogy a tizenhatosban lakom, mióta egy hete visszajöttem Mosztovojéból. Előtte a tizennégyes szoba volt az enyém, s már néhányszor benyitottam oda, mivel a szállodában csupán kétfajta kulcs létezik: az egyik a páros oldalt, a másik a páratlant nyitja. A folyosó, ahová az előrelátó ellenőrzési szándék a tartósan itt lakó külföldieket helyezte, most csendes. Egész héten sem nem láttam Waltert és a többi nyugat-német ismerősömet, sem nem hallottam felőlük. Valahogy nyomuk veszett. Asztaluknál fent a„karzaton“ - ahogy mi magunk között nevezzük - a minap is orosz tisztek ültek, mert akárki nem étkezhet ott, ahonnan lelátni az egész teremre, a zenekarra. Miért is kellene tudnia az egyszerű polgárnak, mit tálalnak a külföldieknek, meg a náluknál egyenlőbbeknek ebben az agyonkoptatott nagy egyenlőségben. A „Kavkáz“, azaz a „Kaukázus“ étterme csak hét után nyit, de a kiküldetésben lévő belföldi szállóvendégeknek amúgyis túl drága, így jobb híján a kis büfé hidegételeire szorítkoznak és forró teával pótolják a levest. A város legelőkelőbb szállodájához illően az étteremben a választék büszke hat oldalra terjed az étlapon.- Milyen levesük van? - kérdeztem néhány nap itt-tartózkodás után a habosán kövér felszolgálónőt.- Kubányszkij borscs - hangzott a felelet. Elkeseredtem.- Már megint? — Rövid vállrándítás volt a válasz. A szakácsnak mindegy, ő csak a tervet teljesíti, de a háziasszonyok a sajátjaikról gondoskodnak - okoskodtam magamban és érdeklődni kezdtem:- Elárulná, mit főzött tegnap a családjának?- Kubányszkij borscsot.- És tegnapelőtt?- Kubányszkij borscsot.- Jó, de mit főzött azelőtt?- Kubányszkij borscsot - mondta szenvtelenül. A második fogással sem jártam jobban. Alig kapni valamit ezen a természet áldotta vidéken, ahol az ásó nyomán zsíros-feketén fordul ki a talaj, tele a föld minden erejével. Már 29
