Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

kül a gyakran ismételt szöveget. Meglepődve figyelek fel saját hangomra, mely egész lényem részvétele nélkül olyan idegenül hangzik, mintha valaki más beszélne.- Egy magyar vállalat tolmácsaként dolgozom itt a Szovjetunióban már nyolc hónapja. Hűtőtárolókat építünk gyümölcsnek meg zöldségnek Krasznodár környékén.- És hogy tetszik nálunk? - kérdezi a férfi, miközben fölényes arckifejezése elárulja, hogy a válasz felől nem lehetnek kétségei.- Nagyon érdekes errefelé az élet - mondom kitérően. Elhallgatom mindazt, ami zavar, s inkább a meredek sziklák közt eredő Labára gondolok, melynek Pszebaj környékén még olyan hirtelen a sodrása, hogy a testes farönköt gyors papírhajóként úsztatja a hátán és pillanatok alatt sodorja el a szemünk elől. Eszembe jut a szamócával benőtt hegyoldal, s a távolban örökké havas csúcsaival sziporkázó Kaukázus, és hozzáteszem: - Gyönyörű a táj.- Tudja, mi a fantasztikus benne ? Nemcsak tényleg gyönyörű, de ragyogó a termőtalaja is - egészíti ki szomszédom, s óvatosan kortyolgatni kezdi a forró teát.- A csernozjomról azt állítják, hogy a világon legjobb - gondolok vissza régi földrajzórák tananyagára.- Nemrég tenyerembe vettem egy rögöt és jó alaposan megnéztem. Ez a föld valósággal kristályosán fekete. De tudja, mit szeretnék igazán megismerni? A Kaukázus környékét és az ott élő sok kis nemzetiséget, akik legendáiról Puskin meg Lermontov írt.

Asztaltársamnak felcsillan a szeme és a költő soraival felel:

„Pjecsálnij Djémon, düh izgnányja,

Ljetál nad grjésnoju zjemljój,“...'

Sor sort követ, s amint az Istentől elrugaszkodott angyal a hófödte Kazbek csúcsa és a Darjál csíkja fölött repül, szomszédom tekintete, hangja mintha a szeme előtt elvonuló képbe olvadna. Végül már nem is mondja, hanem éli a verset. Látom ezt a hirtelen változást és úgy érzem, a költészeten keresztül e hatalmas föld lelke beszél hozzá a végtelen sztyeppe időtlen változatlanságán, az erdők zöld tengerén keresztül. A versek ritmusával, anyanyelve zenéjével öntudatlanul is valamilyen magasabbrendű lényt szólaltat meg, mely a szó ősi erejével, dallamával mintha enyhítené a szenvedést.

Szomszédom a költemény legszebb részeit kívülről tudja. Most hátrébb húzódzkodik a széken és az ablakon túleső tekintettel fejezi be:

„V prosztránsztvje színyego efíra Ogyín iz ángelov szvjatíh Ljetyél na kríljah zolotíh,

I dúsu grjésnuju ot míra On nyosz v objátyijah szvoíh.“2

Elnézem asztaltársamat, a benne végbement változást és arra gondolok: ez az ember mélyen vallásos. Templomba talán sose jár, de a költészet gyöngyszemei hozzásegítik, hogy megtalálja, amit keres. Templomba járni? Hiszen száz kilométerekre sincs templom, pedig az irodalomból tudom, milyen vallásos volt ez a nép. Nem épített karcsúan égbetörő tornyokat, hanem hagymakupoláival az eget hozta le a földre, s lelkében eszerint élt.

A szomszédos asztal mellől egy Komszomol-jelvényes fiatalember teljes leplezetlenséggel figyel bennünket. Mások ránk-ránknéznek, s észbekapva „A csto Vám?“, meg a fagolyócskák csattanását követő pillanatnyi csendben a szokásosnál hangosabban jegyzem meg:- Bizony, nagy költő volt Lermontov.- Az - hagyja rám asztaltársam, aztán hallgatunk.

28