Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

MAKKAI-ARANY ÁGNES

Erőszakok...- Á csto Vám?- Mnye cipljáta tabaká i csáj.

A fehér fityulás büfésnő ide-oda lökdösi a számolótábla zsíros, kopott fagolyócskáit és helyi délies kiejtéssel közli az árat. Jobb kézzel elveszi a pénzt, bal kézzel nyújtja a tányért, s ugyanazzal a közönyös, gépiessé merevedett arckifejezéssel fordul a következőhöz, mint amellyel engem is kérdezett. A válaszokat követő rövid szünet után a fagolyók tompa csattogása hallatszik, majd egy szóba összefolyva megismétlődik: „A-csto-Vám?“

A kis helyiség hideg-zöldre mázolt, meztelen falai, melyeket még a szokásos Lenin-idézetek sem díszítenek, ridegségükkel tüntetnek, s még ők is tartózkodásra ösztönzik a vendégeket, akik tányérjukra hajolnak és szótlanul, sietősen esznek. Az asztalok sárga műanyag lapjának meleg tónusa, s a beszűrődő napfény játékos pásztája igyekszik feloldani a hűvös hangulatot, de az átutazóban járó vendégek nem ismerik egymást; hiába öleli körül őket a napsugár a melegség hídját vonva közéjük, az ismerkedés vágya nélkül nem képes enyhíteni társas magányukon.

Délidőben az asztalok mind foglaltak; végigpásztázva a helyiséget, jó hatvanas férfi mellett találok szabad helyet. Hajának sötét szálai ezüstösekkel keverednek, arcvonásai azt a nyugodt méltóságot tükrözik, mely mögött egy számtalan nehézséget leküzdött élet bölcsessége rejlik.- Mózsno?- Pozsál’szta, pozsál’szta! - udvariaskodik szögletes mozdulatokkal.

Amint a laposra préselt fokhagymás csirkébe belekóstolok, étvágyam egyszeriben megcsappan, s egyre vontatottabban, egyre kényszeredettebben harapom a következő falatokat. A férfi velem szemben ül, s most alig leplezett mosollyal kérdezi:- Jobbnak képzelte, ugye?- Hát igen.

Villámmal megbökdösöm a rágós, sótlan húst és a szegény szárnyas korát mérlegelve átvillan agyamon a fiatal orosz meg a vén feleségéről szóló vicc csattanója: „De hiszen... O még látta Lenint!“ Vajon mit szólna asztaltársam, ha elmesélném neki? Merne nevetni? Vagy felháborodottan a szovjet nép ellenségének nevezne? Az amerikaiak csatlósának?... Vajon mit rejt ez a nyugodt külső? Megalkuvást? Beletörődést? Elvi hűséget? - és amint kérdéseim hátteréből lopva rápillantok, kíváncsiságomra a hallgatás biztonsága telepszik. A beálló csendet udvarias érdeklődéssel töröm meg:- És a Maga süteménye milyen?- Elmegy - mondja a férfi a megszokás nyugodt tárgyilagosságával. Szavaimban azonban észreveszi az idegen hangsúlyt és tekintetét rámszegezve hozzáteszi:- Maga nem idevalósi.- Nem. Magyar vagyok - mondom mintegy gombnyomásra, minden gondolkodás nél-27