Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
'*4 Rosta A szabadság Vitéz-kötése Vitéz György: Az ájtatos manó imája. Összegyűjtött versek. Életünk Könyvek, Szombathely, 1991. „A tisztességes ember félelme a lehetőségek rosszindulatából adódik meg hogy a szabadsághoz is ragaszkodik ravaszkodik.” (Vitéz György: Hatodik vonósnégyes) Szerencsés módon túl vagyunk azon a hosszúra nyúlt korszakon, amikor az úgynevezett nyugati magyar irodalom jószándékú túlértékelése en bloc kötelezőnek számított erkölcsileg és politikailag. Amióta az egyetemes magyar irodalom - értékhangsúlyaiban remélhetőleg mindörökkön vitatott - rendje szabja meg a minőségi kritikai gondolkodást, egyre inkább helyükre kerülnek a határaink menti („közép-kelet-európai”), illetve a világban szétszóródott, sátrat vert és/vagy azóta általában kétlakilag hazatalált diaszpóra írói-költői életművei. Súlyuk, minőségük - sajátos funkció-többleteikkel (nyelvmegtartás, kultúra-fenntartás, identitásőrzés stb.) együtt - az anyaországi irodalom értéktudatával arányos, sem tiszteletkor, sem vállveregetés nem jár ki nekik többé. Különösen igaz ez a korábban nyugati magyar irodalomnak nevezett entitásra, amelyből a korábban is súlyosabbnak sejtett életművek ma már nagyobb tisztasággal emelkednek ki. Ami a költészetet illeti, sok életmű hazakerült a könyvkiadásban, s örvendetesen így történt ez Vitéz Györggyel is, akinek munkái eleddig sem voltak teljességgel ismeretlenek itthon, hála a szórványos (és persze korlátozott) folyóiratközléseknek és & Magyar Műhely több évtizedes érdemi szívósságának, valamint a radikálisan tekintélyellenes - éppen Vitéz, Kemenes Géfin László és András Sándor által szerkesztett — Arkánum folyóirat régebben szórványos, utóbb szervezett hazakerülésének. Korábban is érzékelhető volt, azonban az Életünk könyvsorozatában kibocsátott Vitéz-kötet, Az ájtatos manó imája megjelenése óta alighanem kétségtelen, hogy Vitéz György költői életműve nemcsak az ex-nyugati magyar irodalom, hanem a kortárs magyar költészet összefüggéseiben is az egyik legeredetibb, legrangosabb és legkorszerűbb oeuvre. Számos vonása közül is elsősorban azért, mert eredeti, összehasonlíthatatlan költői nyelvet teremt. Érdekessége, minősége tehát nem külsődlegesen tartalmi, érzelmi vagy indulati, sőt még csak nem is gondolati, hanem mindezek az impulzusok a nyelvteremtés erejében öltenek anyagi alakot. Vagyis Vitéz az itthon általában nyelvkritikainak nevezett költői gondolkodásmód alapján valójában a világ adott formáitól, konvencionális kötöttségeitől függésben élő lélek kritikáját nyújtja költészetében, s e függés kritikáját, illetve az egyéni szuverenitás, egyszóval a szó legeredetibb értelmében vett szabadság természetes (és persze önironikus) apoteózisát a mindennapi nyelv eszközeinek költői megragadásával és rendezésével valósítja meg. Tartalmi vonatkozásban ez azt jelenti, ami a költészetnek valójában lételeme: a szabadság autentikus nyelvi formáinak megteremtését, a szabad lélek iróniáját a konvenciók, a mindennapok aljas rutinját kialakító és a nyelv kötöttségeiben is megjelenő - éppen ezért ott leleplezhető - klisék fölött, amelyek egyébként az emberi szabadság gúzsbakötésének, az egoisztikus, csoport- vagy politikai hatalomnak undokán és önzőén célszerű eszközei is egyben. Az ájtatos manó imája - mint gyűjteményes kötet - természetesen az életmű egészét reprezentálja, s így alakulásában mutatja be a költői pályát. így azt is láthatóvá teszi, hogy Vitéznek már korai, a konvenciókhoz még jobban kötődő 154
