Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

költészetében is sajátos helyet kap a groteszk elem és a szójáték (Tollrajz, Tavaszi vigasztaló), illetve hogy az indulásban ugyanez a groteszk hajlandóság a balladás-népi hangvétellel is párosulni tud, mely - talán nem érdektelen felhívni rá a figyelmet - egy egészen más tájékon eszmélkedő költő, Ladik Katalin költészetének is egyik legbensőbb sajátossága (Két ballada, Könyörgés). E korszak nagyobb ívű kompozícióiban pedig a már professzionális leíró mondatvezetés egyenletesen telítődik költői információval, ezek a teljes szakmai vértezetet a reflexív költői alkat minőségével töltik fel, amely a világtól való sajátos szemléleti távolságon alapszik (Füst, Nyárvége).

A Mítosz című versciklus szinte tematikus összegzésben bontakoztatja ki a költői koncepciót, amelynek alapja, hogy - általában szintén nagyobb ívű kompozíciók keretében — a modern valóság (immár amerikai típusú) mitologémái az eredeti (görög-római) mitológia elemeivel együtt tárgyiasítják motivikailag azt a szemléleti távolságot, amely bármifajta viszonylagos igazsághoz, vagy legalábbis az igazság viszonylagosságának tudatához elvezethet. Éppen mítosz és valóság ilyetén viszonya lesz Vitéz sajátosan groteszk, sőt kifejezetten humoros látásmódjának az alapja (Mégegyszer Antigoné, Mítosz, Két nyugtalan vers). A Szent György napja című költeményben pedig a mitológia és a gyermekkor emlékvilága értékelődik át a modern, hiperurbanizált világ motívum- és tudatvilágában.

A civilizációs paradigmaváltás - egyszerűbben: a kanadai emigráció - élettana kétségtelenül meghozta a maga alapvető költői konzekvenciáit is: a civilizációváltás gyakorlati és lélektani feldolgozása történik meg az Amerikai történet című ciklus verseiben. Minden valószínűség szerint itt nyeri el végleges tartalmi telítettségét Vitéz látszólag - és valóban is - groteszk és (sokszor keserűen vagy cinikusan) humoros költészete. A Prairie-folyó partján nyilvánvalóan József Attila-i reminiszcenciája a földrajzi dichotómiákban épül tovább: „a Duna Dömösnél, Szentendrénél” vagy a halottaktól borított Kossuth tér Anglia partjaival, az Engadin völgyével párosul az emlékekben, egy visszahozhatatlan európai előtörténetet és kulturális identitást híva elő, amely folytathatatlan immár az új valóság mindennapos összefüggésrendszerében, ahol „indiánokkal viaskodó breton parasztok utódai ülnek bonyolult gépek kerekei mellett / és jól-rosszul igazítják kezükre a természet engedelmesebb felét“; vagy ahol - a Mint a széttépett című vers tanúsága szerint -„megkövesült guanó-erkölcs / vigyázza a kiegyensúlyozott társadalmat ahol mindent elérhet az ember / amit akar - de egyre kevesebbet érdemes akarni”.

Mindezek nyomán kristályosodik ki teljes dimenzióiban az a sajátosan vitézi, groteszk nyelvi kozmogónia, amely elhíresült költői kompozíciójában, a Missa Agnosticában bontakozik ki a maga komplexitásában. Az Áprilisi sorok című ciklus darabjai, A politikai vers, a Két szokatlan vers, a kollégának és barátnak, Kemenes Géfin Lászlónak dedikált Az aranysisakos ember mind eme vall, illetve arra, hogy az elidegenült, fogyasztóilag gazdag, de lelkileg-szellemileg kiürült világban a nyelv marad az emberi tudat egyetlen, vékonyka kapcsolata a valósággal („Csak a szó, dünnyögő szó / vet horgonyt még az iszapos sötétbe...”) így a Missa Agnosticá ban, vagy az előtanulmányául is szolgáló Sinfonia da requiemben egy, a gyökeréig konvencionalizált lelki és társadalmi világképet szembesít a valósággal, illetve forgat ki nyelvileg és szemléletileg saját hamistudatából, a romlandó-esendő, magára hagyott ember szemével és eredendő szabadságvágyának kétségbeesett képviseletével.

A költői nagyforma groteszk tragikuma a kontemplativ magatartás bölcs, egyben politikai-történeti reflexiókkal is színezett kisformákra, a rezignált szemlélődés pillanatfelvételeire töredezik a Jel beszéd ciklusban. Nem véletlenül térnek vissza néhol a költői pályakezdés groteszk-balladás, ugyanakkor történelmi iróniával telített hangütései (Déja vu, Címer), s ennek tökéletesen megfelel a nyelvkezelés fölényes profizmusa: a szemantikai permutáció jellegzetesen vitézi fordulatai („az égboltban eget árulnak”, Firmamentum, „Meddig lehet elmenni? Ameddig a csősz meg nem állít”, Prológus), vagy a kecskerím-technika eredeti és funkcionális változatai („Megborzadnak a versbeszőtt / lótuszok és szőrtüszők”, Body politic, „beléndek / (mellényom)”, Konzertstück). Mindezekben a rendkívül mély és fájdalmas szösszenetekben Vitéz a költői buffó formáját teremti meg vagy teremti újjá (ha például a berneszk [bernesco] reneszánsz költői műfajára gondolunk).

Vitéz rendkívül gazdag költői nyelvének és világlátásának újabb és újabb mozzanatai, összetevői, mélyrétegei tárulnak fel a Moebiusszalag című ciklus verseiben, ahol a mitologémák szervesedése egy „elektronikus középkor”-t rajzol ki visszavonhatatlanul, ahol a metafizika atavisztikus igénye a Palazzeschire emlékeztető groteszk haláltánc-dramaturgiában tárgyiasul („majszol a csontváz: ergo a halottak élnek”;

155