Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
Tüskebozót Kinek előbb, kinek később - kinek évtizedekbe, kinek félévszázadba is beletelik, amíg keresztülvág az élet tüskebozót-rengetegén. Mire átalvergődik, teleszurkálva, agyoncsikarva — ezer sebből vérzik, és ez az ezer seb ezer szájjal átkozza az életet:- pokolra a tüskebozóttal, pokolra! — az öröktűzre vele, hogy csak annál nagyobb lángadozással lobogjon és abban hamura égjen! Ilyen kigyógyulhatatlanul gyűlöljük az élet tüskebozótrengetegét. Ki nem fogyunk hántásaiból, ahogy felemlegetjük; és végigszenvedjük az egészet, megint-és megint .. .Azután, hogy sikerült kivergődnünk a tüskesövényből, s addigra már elaggott-öregen az árokpartra telepszünk, elgondolkozunk az átalvergődötteken voltaképp a legszebb az életből: a vége. Az öregség, ha szép és nyugodalmas - az kéne legyen akár a gyermekjátékokban ha elkajátom magam, hogy „nem ér a nevem!”, vagy hogy „guggolás a ház!”: ilyen a jó öregség belátjuk, többé hivatalt betölteni nem tudunk; szavazunk még, de szavunk nem sokat nyom a latban: nem ér a nevünk. így kéne legyen: ilyen „ház” az öregség leguggolunk, s amúgy, derűs guggolülésben - összenézünk, összenevetünk így volna jó-----Lám, így visszanézőben milyen más megvilágításban látjuk viselt dolgainkat ennyi tömérdek haragos hasnyálmirigy, éhes száj, a kandüh görcsében meredező hímvessző, agyoningerelt csikló összezsúfolva - egy-túlnépesedésben, egy-helyszűkében, egy-bolygón: hogy is lehetne másként?! ölelkezzünk meg, adjunk rá parolát: katonadolog bevérző térded, összekarcolt farpofád, kiköpött féltüdőd, betört bordád: elmúlt, behegedt, semmise volt mulassunk nagyokat a csip-csup koncokon, amiken olyik hólyagja képes volt összemarakodni — ugyancsak megjárta vele, a kveruláns párája, a szegény... Mikor, ha most nem?... Megbékélni egymással - hiszen egyformán „nem ér a nevünk”. Csak így elüldögélni az árokparton, szép-jó egyetértésben, áldott-szép ez az öregség s ha már eléggé elpárolgott belőlünk a múltak örök-rohamozó, öldöklő, értelmetlen haragja, már annak a fényűzését is megengedhetjük, hogy hang nélkül össze-összemosolyogjunk hogy immár nem mint ősellenségek, hanem mint cinkosok a régi cirkusz gladiátor-mutatványaiban, megmosolyogjuk agyahíja hüllő harcainkat-----De még minekelőtte erőt venne rajtunk az Alzheimer-kór elemi feledékenysége vagy az agyi érelmeszesedés szenilitása és végképp összezavarnánk a fogalmakat: álljunk meg egy pillanatra titkon, hamar, utoljára, valahogyan, mégis: adjunk csak számot magunknak arról, hogy az a valahavolt rühedelem „élet”, aminek szúró, maró, karcoló, karmoló, csikaró, tépő tüskebozót-rengetegén nagy sokára átértünk: az sem a metaforák vasszurka-erdeje volt, kimérák hadrendje, holmi allegorikus „élet” mi magunk voltunk a tüskebozót 14
