Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
zása biztosítja: minden szakasz második, negyedik és nyolcadik sorát két-két három szótagos, a többi sorokat pedig egy három és egy négy szótagszámú ütem alkotja. A három szótagú ütemekből álló sorok mindig rímelnek, a három és négy szótagszámú sorok egymástól távoleső rímei is szabályosan váltakoznak egymással. Ez a formai fegyelem fékezi le a versegész gondolat- és érzelemtartományát, hogy a verstartalom mögött még súlyosabb, még mélyebb lehessen a ki-nem-mondott, a ki-nem-mondható. A rendkívül harmonikusan szerkesztett versmonológ keretsoraiban található, a középkori siratóénekekben annyiszor felhasznált lux mundi motívum egyes szám első személyű birtokos személyragos alakja a versbeli alanyra fordítja az olvasó figyelmét, a történést kifejező igék („összeomlott”, „összetört”, „bomlott”, „szétömölt”) pedig az értékpusztulás folyamatát hordozzák. A monologikus beszédhelyzet az utolsó szakasz első sorában válik világossá („mi bennem gondolódott”), a „már” időhatározói nyomaték első szakaszban történő kétszeri, az utolsó szakaszban történő egyszeri használata pedig a halál tényének visszavonhatatlanságát, az élet végességét emeli ki. A vers a második és negyedik szakaszban kapcsolódik a címhez, a gyertyagyújtással történő emlékezéshez. Ugyanakkor a második szakaszban található „hiába” szó használatával két további szál indul el, amely a harmadik és negyedik szakaszban nyer majd teljesebb értelmet: a beszéd és a nyelv, ami Határ Győző filozófiájában a tudhatóság végső határát jelenti, valamint a gyertyagyújtás. A „hiába kerepelném” szakaszkezdő sor egyrészről valóban a halál hiábavaló kibeszélésére utal, másrészt viszont a disszonáns igehasználat mintegy előkészíti a vers szerkezeti középpontjában, a harmadik szakaszban a hallgatásra ítélt lélek tagadószókkal is nyomatékosított beszédképtelenségét: nem szólva nem beszélve csak róla hallgatok a szép üvegszekrénybe' belőlem ő dadog ne ejtsem - el ne vétsem nem mondhatom nevét sem: az ó száműzetése hogy én nem vallhatok Ebből a némaságból az ötödik szakaszban a hangzó beszéd nyomatékával, szinte sikolyszerűen tör fel az írásban felkiáltójellel kiemelt, drámai feszültségű két sor („Anyácskám kölcsönélet / enyémre fölcseréllek!”), hogy a visszatérő keretsorban ismét száraz ténymegállapításban ereszkedjék le a versbeli érzelem. A másik, a „hiába” szóval a második szakaszban elindított motívumra a negyedik szakasz első sora („minek a gyertya lángja”) cseng vissza: mindkettő a szándék hiábavalóságát emeli ki, a negyedik szakasz tagadószói („nem”, „nincs”, „nincs”) pedig tovább mélyítik a hiányérzetet. A gyertyagyújtással történő emlékezésre valójában a Lélekharangjátékban található Gyertyagyújtás című prózaversében felel - már higgadtabb lélekkel, sztoikus bölcsességgel - a költő: sokan gyújtanak gyertyát; de kevesen veszik észbe, hogy a szertartás nem a gyertya fellángolása - mert kevesen várják meg, amíg végigég, hanem a kilobbanása ez a kilobba - nás az élet kilobbanásának egyszerű, érzékletes jelképe... (az ÚrDuddha) belátta tehetetlenségét és belenyugodott a kilobbanásba kilobbant 127
