Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
TARAPCSÁK ILONA Határgyász-versek II. Örökperc Gyászolni sokféleképp lehet. Vannak primitív népek, amelyek arcukat színesre mázolva táncolnak a halott körül, mások fehérbe öltöznek. A generációk pedig sorra-rendre átveszik az öröklött kultúrát, továbbviszik a hagyományokat, szokásokat. De hogyan lehet meghalni és gyászolni idegen kultúrában/környezetben akkor, ha mélyen a zsigereinkben csak magyarul vagyunk képesek érezni, gondolkozni, magyarul álmodunk, szeretünk, vagy halunk meg? Határ Győző életében édesanyja halálakor a kopoltyúlégzés megtanulásának kényszerű szakasza jött el, aminek lírai lecsapódását a Hajszálhícl (München, Aurora, 1970.), Lélekharangjáték (London, Aurora, 1986.) és A léleknek rengése (Budapest, Orpheusz, 1990.) című verseskötetekben követheti nyomon az olvasó. A mintegy negyven gyászversben az élmény olyan intenzitású újraélésével/kiéneklésével találjuk szemben magunkat, amely az író-filozófus mélyen lírai oldalát is látni engedi. Elménylíráról van tehát szó, amelyben költői jelenlét és monologikus beszédhelyzet kapcsolódik egybe. A versek alaphangja az önvád, lelki kiüresedés, önmarcangolás, letaglózott bénulat, tehetetlenség, egyszóval — önértékválság. S ez az önértékválság egyszerre lesz egymást kiegészítő életrajzi válság és poétikai gazdagodás: az ember a rászabott bűnhődés különböző stádiumait éli meg, a költő kiénekli bűntudatát, s közben az IDO-t faggatja. Az 1969-ben született, a Hajszálhícl című kötetben megjelent, Villonra emlékeztető Örökperc című ciklus szerkezete jól áttekinthető: a nyitó- és záróvers között két versben a veszteségélmény, annak a költői lélekre tett hatása, az önvád és a bűntudat kap hangot, kettőben az emlékezés mikéntje, a holtaknak az élők tudatában történő továbbélése, újabb két versben pedig az idő és lét kérdése lesz a költői téma. Az ütemes verselésű, ciklusnyitó Vidám táncdalban úgy teremt feszültséget cím és szemantikum között a költő, hogy a táncba hívott fiúknak-lányoknak szinte egy halotti jegyzőkönyv pontosságával „meséli el” a halál körülményeit. A táncba hívó „hoppsza hoppla” kifejezés csak a vers végén kapja meg igazi jelentését a „tánc legyen” felszólításban, amivel a vers egy modern danse macabre-ba hajlik át. A késő középkor értékválságát kifejező haláltánc beszédszituációjának a harmadik versszakban idézett búcsúlevél felel meg („nem teszek én szemrehányást / senkinek-de-senkinek”), amire a hetedik szakasz („talpalávaló”) kétértelmű használata úgy cseng vissza, hogy nemcsak a dosztojevszkiji „Mindnyájan bűnösök vagyunk” tételt, hanem Villon egyik versét is megidézi: De hagyjuk a vád szavait Én magam is bűnös vagyok (Panasz a mindeneket bíró halálhoz) 125
