Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
a szavak, jöttek az ötletek, mint régen. Elkezdtem az új színdarabot, amit californiai utam alatt is folytattam. Már a végénél vagyok. Erre is biztos azt mondják majd, hogy fekete, meg apokaliptikus. Szerintem inkább realisztikus.” Egy másik alkalommal valamelyik újságíró megkérdezte, nem kezdte-e meg a le/elszámolást a múlttal, veszélyes operációja előtt. „Nem”, mondja hevesen. „Nem hiszek az önanalízisben, utálom a lelkizést. Nekem az élet mindig új tapasztalatot jelentett, akár rosszat, akár jót. Mikor például bajba kerültem a Párttal egyik színdarabom miatt (Die Umsiedlerin utáni nagy botrányra utal), úgy kezeltem az ügyet, mintha nem is velem történt volna. Mindig kirekesztettem agyamból azt, ami kellemetlen vagy bántó; úgy védekeztem, hogy nem engedtem, hogy hasson rám. Ez általában sikerül, csak az álmok állnak bosszút rajtam néha.” Lehunyja szemét, úgy tűnik „kikapcsolt”. Ez mindig hatásos modus operandi. Heiner Müller 1929. január 9-én született a szászországi Eppendorfban. Négyéves kisgyerekként végignézi, amint az SA-alakulat tagjai összeverik apját, mielőtt elhurcolják a koncentrációs táborba. A család nyomorgott a papa hazatérte után is, mert állást többé nem kapott. 1945 elején az ifjú Heinert munkaszolgálatra viszik, így kerül rövid időre amerikai fogságba. A háború után Meklenburgban lesz állami tisztviselő és újságíró. Családja 51-ben nyugatra menekül, de ő marad. 1954-55-re már magas funkcionárius a kelet-német írószövetségben, miközben lelkesen tanulja a „szakmát” a kelet-berlini Gorkij Színházban. Akkori, második feleségével, Inge Schwenknerrel három színdarabot írnak közösen és 1959-ben együtt nyerik el a neves Heinrich Mann-díjat. Inge közben népszerű gyerekkönyveket ír, a háború óta súlyos idegbeteg (a bombázások alatt két ízben napokra betemette a rázuhanó romhalmaz), többször megkísérli az öngyilkosságot, majd 1966-ban újra felvágja ereit s ezúttal belehal. Müller akkorra már a DDR legvonalasabb színpadi szerzője, a szocreál, az agitprop, a dialektikus színház nagymestere és meggyőződéses szószólója, egy sereg szocialista „pozitív hős” büszke bábája, Bertold Brecht vak rajongója s a Párt hű fia. (Elrettentő példa gyanánt tessék röviden belekukkantani akkori színműveibe: Die Korrektur, Der Lohndrücker, Der Bau, Zement, Traktor, és még egy tucat hasonlóan undorító szolgai-mű, még azok is, melyekben meg-megpenget társadalomkritikai húrokat, persze csak mohban.) Egy ideig mitológiai témákon is dolgozott, mint pl. Herakles, Ödipus Tyrann, Prometheus és Philoktet drámákban — hogy csak egy párat említsünk -, szigorúan marxista előjellel. Hűsége ellenére a párt korifeusai nem bíztak benne; gyakran „megrótták” ezt a fura fenegyereket, olykor pártfegyelmit kapott, ideig-óráig kegyvesztett lett - betiltva azonban soha. Az egyik interjúban elmondta, mi volt ellene a vád: „veszélyesen pesszimista, itt-ott anarchista, sőt cinikus, a balsors prófétája voltam, olykor ’tiszta, szűzszínházat’ prédikáltam, aztán meg túl sokat ittam.” Hősünk, ahogy kitűnik a korabeli újságcikkekből, általában mindig önkritikát gyakorolt szépen, s aztán járta tovább a maga útját. „Nem volt igazán politikus alkat, csak valahol igen jellemtelen” - állítja róla számos kritikusa, „akinek manapság igenis sok elszámolnivalója lenne. Szeretnénk hallani mentségeit” - írják egyre gyakrabban. Már amerikai útján hallottam részleges válaszokat ezekre és hasonló kínos kérdésekre. Milyen alapon, hogy is volt az az ügy például, az állítólag „megbízhatatlan” bulgár szeretőjével, aki miután nem kapott kelet-német beutazó vízumot, Müller egyenesen Honeckerhez fordult, s hogy-hogy nem, a vízum másnap megérkezett. - Stasi-kapcsolatairól azt mondta, hogy igen, igen, volt, de ő senkit nem jelentett fel és senkinek igazán nem ártott, mindössze „falazott” (?) néha, de csak azért, mert írni akart. Szerinte ez fontosabb, mint bármilyen morális argumentum. Aztán meg mivel szeret kényelmesen és jól élni (amihez pénz kell), gyakran kötött kompromisszumot és ha kellett „lefeküdt”. „Semmi megbánni 116