Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

valója nincs?” - kérdezik akkor. „Nincs, mert szerintem minden embernek joga van a gyávasághoz. Ez minden, amit mondhatok” - felelte.

Berlinben aztán rekedt hangon tovább „büntelenítette” magát meglehetős arroganciával. Elmesélte ott a kocsmában például, hogy mindig az oroszok oldalán állt (még most is!), gyűlölte a nyugatot, ami tönkretette gyerekkorát (Hitler és Sztálin gondolom egyformán felelős ezért, nem? szóltam közbe ez egyszer), ezért nem ment el a szüleivel. Aztán hirtelen elmesél egy anekdotát Brechtről. 1953-ban a Mester rikoltozva integetett és éljenezte a szovjet tankokat e^y kelet-berlini katonai parádén, pedig mindent tudott már a Gulágról, a sztálini terrorról. Élete végéig nem dolgozta fel ezt az ellentmondást. - Halála előtt egy pár hónappal látott egy szép sírhelyet a temetőben. Azt akarta, hogy oda temessék, de kiderült, hogy az a sírhely már foglalt, sőt a mellette lévők is. „Ne aggódj” - mondta az öreg -, „meglátod, én majd elintézem, hogy üres legyen nekem.” Müller döbbenten kérdezte, hogyan? „Protekcióval az illetékeseknél.” Úgy is történt. (Vajh, hova került az ártatlan hulla?)

Saját bevallása szerint, a Meisterhez hasonlóan, Müller sem képes még ma sem elszakítani érzelmi szálait, amelyek a DDR-hoz és a szocializmushoz kötötték. Eszébe jut s meséli legott, hogy a közelmúltban látott valami tévéfilmet Rosa Luxemburgról, melyben énekelték az Internacionálét. „S akkor azon vettem észre magam, hogy ömlenek a könnyeim” - vallja és kacsint egyet. „És mit érzett például, mikor leomlott a Fal” - kérdezzük. „Kelet-Németországban volt a múlt és tervek a jövőre. Jelen nem létezett. S akkor hirtelen, mikor leomlott a fal, nem maradt más, csak a jelen! - Micsoda áldás egy olyan állítólag pesszimista drámaírónak, mint én vagyok, hogy megélhette három rendszer összeomlását: Weimárét, a nácikét és Kelet-Németországét! Milyen szomorú, hogy a negyediket valószínű már nem élhetem meg.” Még elmeséli a társaságnak, hogy előző héten volt Münchenben felülvizsgálaton. A főorvos látta, hogy dohányzik, s állítólag ezt mondta neki: „Herr Müller, nyugodtan dohányozzon s igyon, amennyi jól esik. Az ön szervezete annyira hozzászokott már, hogy arra a rövid időre, ami Magának még hátra van, semmi értelme változtatni szokásain.” S mindezt fanyar mosollyal krákogja, majd rágyújtva egy újabb szivarra, bezárja az „ülést”.

Másnap meg átmentem elbúcsúzni hozzá a kreuzbergi nagy lakásba. Ritka pillanatban érkeztem: kis Annával játszott, aki gyanakodva leste, mikor rohan el ismét a Papa, mint szokta volt. Csatlakoztam a családi idillhez. Ekkor Müller kifejtette, hogy nagyon reméli, hogy képes lesz három tulajdonságot átadni kislányának: „legyen kicsit udvarias, egy kicsit barátságtalan és mindig tartsa magát kissé távol az emberektől”. Bevallom, ilyen atyai tanácsot nemigen hallottam, de ennek a búval-bélelt, zseniális német művésznek, mint hallottuk, már mindent lehet - épp úgy, mint a múltban, csak akkor más mián.

Ui. Ujev napján megjött a hír, hogy december 30-án meghalt Heiner Müller a berlini kórházban. A New York Times-ban mindössze pár sor jelent meg róla. Harminc darab szerzőjét (köztük a leghíresebb: Germania: Halál Berlinben címűt), számtalan kitüntetés tulajdonosát és a Bühne am Schifftrauerdamm berlini színház igazgatóját és rendezőjét gyászolták benne, megemlítve, hogy sok baja volt annak idején a párttal! - Nyugodjék békében!

Orange, 1995. december 31. Györgyey Klára

117