Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

Színházi levél: Heiner Müller Ellenportré A kelet-német színpad koronázatlan királya, a halhatatlannak tűnő Heiner Müller, a 70-80-as években a mindenható Párt hűséges szolgálója és fenegyereke, a rendkívül te­hetséges és termékeny, ma már világhírű drámaíró súlyos beteg, saját bevallása - és az or­vosok jóslata- szerint, haldoklik. Áttételes nyelőcsőrákkal operálták 1994 decemberében, de a kór terjedni látszik. Nehéz elhinni. - Felidézem találkozásainkat: az első hat évvel ez­előtt egyik darabjának Yale-i bemutatója után történt itt New Havenben, a következő egy PEN ügybéli lótásom-futásom során valahol Európában, az utolsó pedig 1995 tavaszán egy berlini sajtókonferencián s otthonában. Most visszapergetem, rendhagyó módon ug­rálva térben és időben, vele kapcsolatos impresszióimat, alátámasztva egy pár életrajzi adattal s néhány, talán mindeddig csak kevés „bennfentes” által ismert ténnyel. Lássuk először az embert, ahogy megjelent 95-ben. Morózus, beesett arca sárgán bete­ges, vastag fekete-keretes szemüvege kopaszodását, magas, ráncoktól összekaszabolt homlokát s elálló füleit még hangsúlyosabbá teszi. Zord arckifejezését csak ritkán töri meg mosoly vagy egyéb emóció; a korábban feltűnően attraktív, érzéki szája mostanra szigo­rúvá keskenyedett. Rendszerint színes, magasnyakú pulóvert és fekete zakót visel. 66 éves, harmadik feleségétől (Brigitte Mayer harminc éves fényképész) három éve született kislánya, Anna, édesanyjával a nagy, régi, nyugat-berlini Mayer-lakásban él, a papa csak ritkán, ő ingázik. Müller megtartotta kelet-berlini lakását, hetenként odavonul pár napra dolgozni. Mint mentora és eszményképe, Brecht annak idején, most ő a híres (hírhedt?) Berliner Ensemble művészeti igazgatója és főrendezője. Ottlétemkor éppen mestere egyik művét az Arturo Uit próbálta, s közben szinte megszállottan írta, mint mondja, valószínű utolsó színdarabját, ami Hitlerrel és Sztálinnal kezdődik és a gyilkos-vírus tömeggyilkos­ságával zárul. (Szerintem a metafora durva és elemista szintű.) Többen körülüljük a színház melletti kiskocsmában, ahol udvart tart rendszeresen; szi­varján pöfékelve (torokfelmetszés ide, vagy oda), whiskyt szürcsölve, rekedten mély, brummogós hangján (hangszálai is megsérültek az operáció során), szinte valami kénysze­rítő erőtől áthatva mesél. Történetei hűségesen jellemzik a mesemondó Weltanschauung­­ját. Most épp egyik barátjáról, egy boldogtalan pszichiáterről emlékezik, akinek „ponto­san olyan csúf arca volt, mint Kafkának, s az ő apja is szadista volt. Nőst, barátom vala­hogy belekeveredett valami ügybe, aztán a Stasi ’bűvkörébe’, s aztán már csak két csim­pánz-majommal élt, majd végül öngyilkos lett - élvezettel; két különböző mérget döfött vénájába, egyiket a másik után, rövid szüneteket tartva.” Minden átmenet nélkül Mün­chenre tereli a szót, először sebészéről (ott operálták), majd a bajor vendéglőkről beszél, azután rátér arra, hogy mennyit segített neki az írás az évekig tartó, állandó fájdalmak „fe­­ledtetésében”. „Egy idő után azonban ez a ’munka-terápia’ nem működött többé; leblok­kolt az agyam, beszáradt az írói vénám; több mint hat évig tartott a blokád - alig írtam va­lamit. Akkor jött a kés a torkomra s a kórházi lábadozásom ideje alatt hirtelen visszatértek 115

Next

/
Thumbnails
Contents