Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

neonáci fiatal, aki megszentségteleníti a sírokat, a temetőt, horogkereszteket fest a falakra, összetöri a sírköveket, földúlja a sírokat. Közben a „halottak” elmesélik az életüket és más történeteket, sőt vicceket is. Találkozunk ezen kívül Wumpttal, a sírásóval, aki a Hamlet sírásójának kései rokona. Élettörténetének elmesélésekor megjelenik Arnold apja is, aki a koncentrációs táborban halt meg, mert erkölcsi okokból nem engedte, hogy megmentsék őt, mondván: „És a többieket ki menti meg?” Az apa megjelenése az egyik legkisebb, legrövidebb epizód, mégis az előadás egyik legerősebb pillanata. Keres Emil rabruhában, kenyérrel a hóna alatt szinte csak átmegy a színpadon, mégis egy egész élet tragédiáját, az erkölcsi lény pusztulását és ezzel bizonyos értelemben az erkölcs pusztulását is képes érzékeltetni. Az előadás másik színészi csúcsteljesítménye Kerekes Éva Micije. A színésznő fizikai teljesítménye is lenyűgöző, az, ahogyan eljátssza a nyomorék kislány fizikai szenvedését, megpróbáltatásait, végig mosollyal a szája sarkában. Alakításában egyszerre van jelen a testi fogyatékosság fizikai kötöttsége és a túlvilági lény testetlen könnyedsége. A könnyedség, „túlvilági lebegés” a színészi alakítások kulcsszava. Tábori és rendezőtársa elérte, hogy a magyar színészek megszabaduljanak stiláris korlátáiktól, kötöttségeiktől és manírjaiktól, és képesek legyenek a darab megkövetelte stilizációra, egy sokrétű, sokszínű szerepformálásra, melyben a tragikum és a komikum, az irónia és a líraiság, az élet és a halál kibogozhatatlan, elkülöníthetetlen, szuggesztív elegye jön létre. Ennek az összetettségnek és „új stílusnak” köszönhető, hogy Haumann Péterre, akiről az utóbbi években azt hittük, minden gesztusát, mozdulatát, hangsúlyát ismerjük már, szinte rá sem lehetett ismerni, vagy hogy Bodnár Erika, a Katona József Színházban megismerthez képest egészen új arcát mutatta meg. Miklósy György és Kézdy György, a homoszexuális pár alakítóinak legnagyobb dicsérete, hogy kísérletét sem láthattuk náluk a homoszexuális klisék alkalmazásának, nem élnek vissza a szerepükben rejlő humorforrásokkal, alakításukban mégis végig ott bujkál a humor, de a tragikum is, a fenti összetettség alapján. Kitűnő László Zsolt (Wumpt) is, aki még egy „réteget” képes hozzátenni szerepéhez, a hamleti sírásó figurájával föllelhető „rokonságot”, „áthallásokat”.

A műben tehát emberi sorsokkal, egyéni drámákkal ismerkedhetünk meg, klasszikus drámai szerkezet, drámai ív nem rajzolódik ki, ezért nem is használtam a Jubileummal kapcsolatban a dráma kifejezést. Tábori műve nem dráma a klasszikus kritériumok szerint, mozaikos szerkezetével, történeteivel és történetkéivel mégis megrázóan mai és hallatlanul fontos kérdésről szól: mindennapi agresszivitásunkról, megmagyarázhatatlan intoleranciákról. Zsidó tematikája ellenére nem (csak) az antiszemitizmusról. A néző először talán a figurák sorsán szomorodik el, de az előadás végén rájön, itt többről van szó. Kénytelen szembesülni saját intoleranciájával, a benne rejtező agresszivitással is, s azzal az elkeserítő ténnyel, hogy az emberben megmagyarázhatatlan pusztító szenvedélyek is lakoznak, s ezek, ha nem figyelünk rájuk, nem küzdünk ellenük, súlyos tragédiákhoz vezethetnek. Ezzel a megrázó élménnyel, ezzel a rádöbbenéssel hagy a kitűnő előadás maradandó nyomot a néző emlékezetében, lelkében.

Tévedések szomorú játéka (Shakespeare: Vízkereszt - Művész Színház)

A budapesti színházi évad legnagyobb eseményének a Törőcsik Mari vezette Művész Színház indulása ígérkezett. A sokszor részrehajló, „szeretem-nem-szeretem” szempontok alapján is ítélkező magyar színi kritika egyöntetűen elutasító magatartása a színház első évadával szemben akkor is érthetetlen számomra, ha az Üvöltő szelek valóban alatta volt annak a

97