Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
szintnek, ami egy ilyen formátumú művészekből álló társulattól színvonalbeli minimumként megkövetelhető, s Koldusoperájuk sem ostromolta a magyar színházművészet csúcsait. A többi előadás viszont jelentős értékeket hordozott. Nem állítom, hogy legjobb volt közöttük a Vlad Mugur rendezte Vízkereszt, mert az ilyen állítások túlságosan szubjektivek, ráadásul nem is láttam minden előadást. Úgy vélem viszont, hogy ennek az előadásnak az egyhangú kritikai elutasítása tünetértékű. Tünete a magyar színház és kritika máig is uralkodó egyoldalúságának, bezárkózottságának. A stiláris különbözőség, a másság, a lélektani realizmuson kívül eső szemlélet elutasításának. Pedig a Németországban élő román rendező következetes, és sokban - legalábbis Magyarországon - újszerű értelmezést adott, érdekes, izgalmas színpadi megvalósításban, kitűnő színészi teljesítményekkel. Vannak Shakespeare-kutatók, akik a drámaíró munkásságában megkülönböztetik a „vidám vígjátékokat” (az 1591-ben született Tévedések vígjátéké tói éppen az 1601-es keltezésű Vízke resztig) a „dark comedy”-től, problem comedy-től (Troilus és Cressida, Minden jó, ha jó a vége, Szeget szeggel, valamint az előző időszakban (1596) íródott A velencei kalmár). A Vízkereszt, mint a vígjátéki korszak utolsó darabja, egyesek szerint valamiféle „átmenetet” képez a két csoport között. A felosztás meglehetősen mesterkélt, elsősorban azért, mert Shakespeare minden vígjátékában kimutatható valamilyen szinten a tragikum is, ha mélyebben belegondolunk az alakok sorsába, vagy éppen a sorsukat alakító eseményekbe, kiderül, hogy a végső boldogság általában korántsem egyértelmű és felhőtlen, Tény, hogy a benne rejlő tragikum (nem ez a jó szó, talán a „boldog véget megelőző és befelhőző gondok mennyisége” a pontosabb körülírás) szempontjából, ha mégis elfogadnánk a fenti felosztást, a Vízkereszt inkább „problem comedy”. Tragikumról csupán azért nem beszélhetünk, mert az nagy formátumú egyéniségeket feltételez, s ilyenek a Vízkeresztben nincsenek. Illetve talán egy van, akinek kívülállása, bölcs rezignációja éppen a kívülállás miatt nem tragikus, legföljebb szomorú: Feste, a bolond. Ő az egyetlen, aki képes nagyobb szeletet látni az őt körülvevő világból, akinek még ép az ítélőképessége, s talán az önértékelése is. Feste azonban - talán éppen a fentiek miatt - kívülálló marad. „Túllép e mai kocsmán”. Amellett, hogy végig kommentálja az eseményeket - ezzel is véleményt mond az őt körülvevő világról és a benne élő figurákról. Mert nézzük csak meg, miféle alakokból tevődik is össze a Vízkereszt szereplőgárdája. Orsino herceg, Illyria uralkodója dürrögő fajdkakasként árasztja szerelmét Olivia grófnőre, legteljesebb mértékben figyelmen kívül hagyva az állandó elutasítást, azt, hogy Olivia demonstrativen nem hajlandó elfogadni a közeledést, sőt ellenszenvet vált ki benne: „Hercegem, ha megint a régi nóta: kelletlenül hangzik az fülemnek, mint a zenére a macskazene.” A Herceg inkább magát a szerelmet, az elutasított, de kitartó rajongó szerelmi pózát szereti. Nagy művészetpártolóként a búját versbe fojtó, művészetbe „szublimáló” szenvedő pózában tetszeleg. Olivia szintén pózt vesz föl, ugyancsak a szenvedő pózát, az apát és fivérét hét évig gyászolni kívánó hűséges leány és húg pózát. Ezt aztán egyetlen pillanat alatt tudja eldobni a Viola/Cesarióval való találkozásban, talán éppen azért, mert hiúságát bántja, hogy egyszer valaki - egy férfi, vagy legalábbis akit annak hisz - nem borul azonnal a lábai elé, nem csodálja, hanem keményen kioktatja. Az önértékelésnek sokkal súlyosabb zavarában szenved Malvolio. Ő, a precíz, pontos, abszolút megbízható „hivatalnok”, az élet örömeit elutasító, és - talán éppen mert neki nem jut belőlük - egyúttal gyűlölő figura, aki minden kor minden társadalmában közutálatnak örvend, s a gúny leggyakoribb tárgya. Alaptermészete, s ezen közutálat miatt is, a hivatalos ügyeken túl nem képes normális, emberi kommunikációra a környezetével. Ez vezet törvényszerű elszigetelődéséhez, és mivel bizonyos értékeit a főnökei mindig elismerik (Malvolio esetében Olivia is így tesz), saját maga helyzetének téves megítéléséhez. Ezért lehet oly’ otromba tréfa áldozata, mint amilyet 98
