Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

amelyik jelentős mértékben különbözik Márai eddigi Krúdy-képétől. Látszólag egy jelenség, egy társadalmi megnyilvánulás leírásának indul, de észrevétlenül átsiklik egy Máraitól eddig szokatlan Krúdy-elemzésbe. Éppen azok az írói eszközök, az elbeszélésnek azok a módszerei, melyek eddigi Krúdyról szóló írásait felépítették, éppen ezek alkotják az átmenetet a szociografikus pontosságú leírás és az elemzés között. Márai Krúdy írásművészetéről ír ezúttal. A realista, a szürrealista, a mesélő, a groteszk Krúdyról. Furcsa, hogy itt mint gyógyíthatatlan alkoholista jelenik meg a Szindbád szülőatyja, aki szinte mindig alkoholmámorban dülöngélt és alkotott. Műveit Turner, Monet, Hogarth műveihez, tehát festményekhez, grafikákhoz hasonlítja. Egy, a Krúdy fiával folytatott beszélgetéssel indít, majd egy szomorú történettel zárja le mondandóját. Elbeszéli, hogy hogyan hurcolták el Krausz Poldit, Krúdy kedvenc mélypincéjének tulajdonosát a németek, hogy semmisült meg a - többi között Krúdy jellegzetes keze írását tartalmazó - vendégkönyv, az „album”, Poldi legféltettebb kincse, valamint Máraiék budai háza. A Krúdy által ábrázolt világ halottá, kísértetté vált számára. Ezt le is írja Naplójában 1951-ben, a Vörös postakocsi olvasása kapcsán. 1958-ban Krúdy írói arcképeiről ír Naplójába, ‘60-ban naturalisztikus történelmi (király) regényeiről, ‘67-ben egy német Krúdy-fordítás ürügyén arról, hogy a nagy magyar író parodisztikus stílusa elvész a fordításban, de valószínűleg minden fordításban, mivel Krúdy többrétegű írásművészete mélyen a magyar nyelv egyediségében gyökerezik.

Az emigrációban Márai éppen úgy utószót írt Krúdy: Az ál-Petőfi című regényéhez, mint a Szindbád hazamegy német nyelvű, Vaduzban megjelent kiadásához. Mindkét utószó azt a Magyarországot gyászolja, amelynek elmúltára Krúdy és Márai Krúdyja emlékeztet, jelet hagyva az időnek az időben.

Ezek a szövegek már mind azt a változást tükrözik, amely Márai Krúdy-portréjában beállt. Nem egyszerűen másként látta azt a portrét, amit 1940-ben festett a Szindbád hazameggyel, hanem egy új, öregkori portré megrajzolásához fogott. A kisregény esszészerű részletei után nem pusztán irodalmi, de általános művészeti - helyenként társadalomelméleti, filozofikus - irányultságú esszékkel kísérletezett Krúdy kapcsán. Ezek a szövegrészletek eredeti kontextusukból, a Naplóból, a visszaemlékezésekből kiemelve is megállják a helyüket, velük együtt gazdagabb, talán teljesebb Krúdy Gyula portréja, melyet Márai Sándor egy alapos és lelkiismeretes művész tehetségével rajzolt.

85