Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
JÓZSA T. ISTVÁN A kívülállás metafizikájához Esszéféle Márai Sándorról A Föld lapos, mondták, elmentek itt az almafáig, semmi kétség, mondták, lapos. Kolumbusz útja értelmetlen. Aztán az űrből az ember visszanézett a Földre - az önmegismerés történelmi fontosságú pillanata lett ez. Az addig absztrahált belső képet végre ellenőrizhette. Külső szemlélőként állapíthatta meg, immár megcáfolhatatlanul, hogy ő - azonos önmagával. A kívülállás éppolyan nélkülözhetetlen állapot az alkotáshoz, mint az, hogy a művész beleélje magát teremtménye helyzetébe. Ennek a szabadságnak a történetét századok óta írják, no nem műfaji sajátosságaiknál fogva meztelen esszékben, tanulmányokban, hanem műalkotásokban. Dosztojevszkij a börtönfal őrizte kirekesztettségben végezte kora emberének példáján mélylélektani vizsgálódásait, Bergyajevnek párizsi száműzetésében „adatott meg”, hogy átfogóan leírhassa az orosz szellemet, Márai Sándor emigrációban szólt magyarságról, Európáról, „az” emberről. A kívülállás távolságot jelent, a rálátás perspektíváját biztosítja, amely nélkül a jelenségvilág véletlenszerűnek tűnő cserepei között botladozva elveszünk kis világunkban, és amely nélkülözhetetlen az önreflexió beteljesítéséhez. A századforduló, a századelő magyar költői is büszkén hirdették kívülállásukat, „Sem rokona, sem ismerőse”... - így Ady, „Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg” - fakad ki Babits, „Körül zajos szatócsnép vigadt”, „Arcukon a vasárnap kéjének zsíros fénye”, „Ó, én finom csodákra sóvárgó árva lelkem” - borong Tóth Árpád, az „örök komor kisebbség” - meditál Kosztolányi az alkotó ember sorsán. De a korszellemet jellemző önmessianizálás ellenére tragikusan élték meg helyzetüket, ugyanaz az Ady írta le, hogy „Szeretném, ha szeretnének”. „És lennék valakié.” A messiási helyzet tragikumából számukra - legalábbis elvileg - van kiút, hiszen mindez nem más, mint vállalt szerep, a szerep és személyiségjellemzők ellentmondásaiból klasszikus művek, életművek maradtak ránk. A száműzött és az emigráns számára nincs kiút, hazája - episztémé - a megismerés tudattalan sémáinak emléke, kora ismereteinek valaha másokkal is közös talaja, melyből már csak szükségképpen hordoz magában egy szusszanásnyit. Kiszakadt, lehulltak róla a kontinensére, kultúrájára, népére jellemző meghatározottságok, hazája személyes episztémé. Amely kényszerűen egyedi és kényszerűen univerzális. Úgy magyar, hogy szükségképpen magával hozott -, mégis már szükségképpen választás eredménye - hisz csak az lehet. Az alkotó - nevezzük Sándornak, Márainak - világgal szembeni magatartása úgy változik, hogy korábbi attitűdje fordulatszerűén vagy fokozatosan kikapcsolódik, a régi, megtartó, létfontosságú előítéletek használhatatlanoknak bizonyulnak, irodalom, művészet, társadalmi rend, politika, filozófia, ő úgy értékel, érdekmentes kívülálló, hogy „az” önmagát újrateremtő embert figyeli. Párizs, Monterrey, Carmel, Pasadena, Phoenix. Hihetetlenül megnő papírra vetett ismereteinek tárgyukkal szembeni igazságértéke - „objektivitás” -, 86
