Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
hát a jelet arról, hogy volt egy másik Magyarország. Az író szerepe-felelőssége tehát nagy. Egy közösségért felelős. Máraira jellemző ez a felelősség, legtöbb írásából ez (is) kiolvasható. S ez az egyik leglényegesebb pont, ahol talán mester és alteregó és író hasonlatos egymáshoz. Ez a csendes felelősség a csőszé, aki a dobravert birtokon jár, immár kérés nélkül teljesítve feladatát, mely a világ szemében már régen elavult. Ez teszi a maga nemében egyedivé a regény részleteit alkotó esszéket, közülük is talán az egyik legfontosabbat, az írás-esszét. Egy 125 oldalas regény 28 oldalán keresztül nem történik más, minthogy a főhős ír egy történetet, amiben nem történik semmi más, minthogy egy ember megeszik egy halat, mégis megelevenedik az a Másik Magyarország. Márai a legegyszerűbb emberi dolgokról ír. A földművesek munkájáról, az udvarházakról, a kúriákról, a szivarszalagokról, női fűzőkről és bálról, szüretről és kőasztalról. És egyszerre elérkezik Mohácshoz, Rákóczi Ferenchez és a völgyben a kerti virágok nem valami titokzatos természeti törvénynek engedelmeskedve nyílnak még, hanem, mert Petőfi halhatatlanná és hervadhatatlanná tette őket, ahogy a regény végén Szindbád is a halhatatlanságba utazik az irodalom vörös postakocsiján. Szinte azt lehet mondani, hogy a ’40-es években Márai Krúdy-portréja nem ment át lényeges változásokon. A tegnap ködlovagjaivul tulajdonképpen csak (újra) beemelte Bródyt, Ambrust, Kaffkát, Lovikot, Törököt vagy Színit abba az irodalmi panteonba, amit Csikágó-(New York)-esszéjével már megépített a Szindbád hazamegyben, melyet nem pusztán K. Gy., azaz Krúdy Gyula emlékének ajánlott, hanem „Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörösbajszú főpincémek, az íróknak, s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt.” A tegnap ködlovagjaiban helyezi el ezeket az írókat és köztük Krúdyt a magyar irodalomban, úgy mint „csak írók”-at, mint Szentírásos embereket, akiknek szent az írás és inkább azzal foglalkoznak, mint az aktuális pletykákkal, vagy politikai divatokkal. Krúdy háza című rövid cikke, mely 1942-ben jelent meg a már említett Ég és föld kötetben, szinte szentimentális és romantikus hangvételű a - valószínűleg túlzó - önéletrajzi és személyes vonatkozások miatt. Mégis fontosnak tartom ebből a szempontból, hogy Márai itt ismét a mindenáron vállalt szigorú, aszkétikus, megvesztegethetetlen írói magatartás mellett foglal állást. Hamvas Béla szellemiségével rokonítja, hogy annak az embernek, aki „csak író”, elkerülhetetlenül a Krúdyéhoz hasonló sors jut osztályrészül. Különösen figyelemreméltó ez az észrevétel, ha belegondolunk abba: Hamvas szintén a ‘40-es évek első felében jut el gondolati munkásságában a személyes sors tudatosításának és felvállalásának megfogalmazásához. Márai 1943-ban publikált Krúdy-esszéje minden tekintetben folytatása az előzményeknek, néhol szó szerinti idézetekkel a kisregényből. Ami ezután jött, az már annak a bizonyítéka, hogy egykori barátja, mestere Márai életének részévé vált. Ugyanúgy, mint Jókai, vagy Kosztolányi, vagy minden, amihez hozzányúlt és amiről írt. 1943-ban egy újabb Krúdy-kiadásról emlékezik meg Naplójában. Apró rajzokat, karcolatokat adtak ki egy füzetben a Szindbád írójától. Gondolatai arra vezetik: mit csinálna Krúdy, ha ma élne, majd az ország jelenének keserű valóságára. ’45-ben az N. N. avagy egy szerelemgyermek regénye olvasása kapcsán számol be arról a jelenségről, melyet először valószínűleg saját magán tapasztalt és amit később a Föld, Föld!.. .-ben meg is írt. Budapest ostroma után az orosz megszállás idején - ahogy Márai nevezi - krúdyzmus lobbant fel és „Úgy terjedt, mint egy divatos kábítószer.” Az emberek kezükbe vették Krúdy műveit és ezekben az időkben az olvasás az elmúlt világra való emlékezést, a reménykedő nosztalgiát jelentette. Ebből az eseményből bontakozik ki egy olyan írás Krúdyról, 84
