Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
Van itt azonban egy fontosabb probléma is, egy jelentősebb eltérés a két író írásművészete között. Krúdy világát átitatja a megbocsátás aktusa, a bűnök, a sorsok tudatos, vagy tudattalan át- és felvállalásáé. Itt, gondolom, elegendő, ha a Szindbád útja a halálnál és az Utolsó szivar az Arabs szürkénél című novellákra utalunk, ott is a virágárusleány halálára, valamint arra a szerep- és ezáltal sorsfelvállaló folyamatra, mely valószínűleg a szilvóriumivási jelenettel éri el csúcspontját. Megbocsájtani a hamis nőknek és boroknak, a rossz lovaknak és az ügyetlen, vagy komisz zsokéknak - ez megint csak Szindbád erénye. Ő az, aki megbocsájt a nőknek, mert tudja, hogy „A nők gyöngédségére nagyobb szükség van, mint valaha, mert minden nő, még a legközönségesebb is, rokonságban van a holddal, a túlvilággal, a babonával. Csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat és minden alkalmat meg kell adni a nőknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon.” Másutt így ír Krúdy: „a nők nagyon jól sejtik, hogy a kocsmákban mily förtelmességeket beszélnek róluk a szívtelen és elesett férfiak, a már tehetetlen vének, az erejüket veszített korhelyek, az életük felett őrjöngve zokogok és a nyerítve röhögök, férfiak, akik elveszítették hitüket a legszentebben, a nőben és ezért tébolyodottan korbácsolják a maguk és mások lelkét gyötrelmes szavakkal...” Márai és Krúdy egyaránt látják a világ hibáit és mosolyognak rajta, de amíg Márai mosolya cinikus és sértődött, addig Krúdyé derűs és megbocsátó. Márai addig megy, hogy regénye 66. oldalán így ír: „A hajós mindent tudott a város szobáinak titkairól, mindent megértett, és semmit sem bocsátott meg.” Pedig állítólag megérteni csak az tud, aki megbocsát, másrészről éppen az előzőekből láthattuk, hogy Krúdy-Szindbád nem volt híjával a megbocsátásnak. Vagy itt van a következő szövegrész, a regény 64. oldaláról: „Mert az élet alján az unalom volt, a kihűlt érzések pernyéje és hamuja, mint a tűzhányók tövében a megalvadt láva.” Ezek a sorok Babits Mihály Fekete országát idézik: „fekete az anyag rejtett lelke”, vagy Ady hitetlen hívő Isten-látomását Az Isten balján című versből: „Az Isten van valamiként: / Minden Gondolatnak alján. / Mindig neki harangozunk / S óh, jaj, én ott ülök a balján.” Krúdyra inkább a bölcs rezignáció, a szinte buddhista csendes figyelem és álmatag fegyelem volt jellemző, ezekkel azonban nem fér össze az a fajta európai egzisztencializmus, mely elég sokrétű ahhoz, hogy a pesszimista világfelfogást is tartalmazza. Márai Szindbádja nem Krúdy Szindbádja. Kora sem legendás. Nem több száz év, mint némely Krúdy-novellában. A Szindbád-történetek főhőse és egyszemélyben írója, ezúttal meztelenül áll előttünk (a fürdő-jelenetben szinte szó szerint), legendája pedig a magyar századelő egyik legellentmondásosabb sorsú írójának legendája-története. A megbocsátás hiánya valószínűleg Márai egy versének tükrében érthető meg, melyet fia halálára írt, s mely az Ujjgyakorlat cím alatt a 3. számot viseli A delfin visszanézett című kötet 1994-es kiadásában (az Ég és föld kötet Bp. 1942, még Egy kisgyermek halálára címmel tartalmazza, vö. még az Ajánlás című verssel, A delfin visszanézett 13. oldal): „Mi is maradt belőle? A neve. Hajának illata a hajkefén. Egy micimackó, halottlevele. Egy véres rongy és ez a költemény. A világ hatalom és értelem. Nem értem, miért tették ezt velem? Nem pörölök. Élek és hallgatok. Most angyal ő ha vannak angyalok -De itt lenn minden unt és ostoba. Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.” 82
