Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

szellemidézést kezdi, mely a Szindbád hazamegy „London-beli hallgatásával rokon.” Itt fogalmazódik meg a kérdés: mikor írt Krúdy? És persze: mikor nem írt? Márai nem ad választ. Márai ír.

1939-ben Illés Endre mellett Márai is megemlékezett Szindbád-cikkében Knídyról a Pesti Hírlapban. Itt már érezhető az a keserűség, mely nem egyszerűen a nagy magyar író utolsó éveinek nyomora fölött érzett bánatot jelzi, hanem arra az értetlenségre utal, melyben Krúdynak élete legnagyobb részében osztoznia kellett több prózaíró társával, akiket Márai az először 1941-ben publikált, majd az Ihlet és nemzedék kötetben 1946-ban kiadott A tegnap ködlovagjai című cikkében fel is sorol, nekik állít emléket az egy évvel korábbi, 1940-es regény, a Szindbád hazamegy több részlete is. 1939-es cikkében így ír: „Féltek tőle, nem szerették, eltűrték, s kelletlenül megbecsülték, mert kivesző őslény volt, nagyon ritka és tüneményszerű.” Kozocsa Sándor szerint ez a Márai-szöveg valamiképpen a regény előhangjának tekinthető. Kétségtelen tény, hogy Márai Krúdyval kapcsolatos írásait gyakran újra felhasználta, korábbi szövegeket szedett szét és szétszabdalt testük részeit új szövegekbe emelte át, nem ritkán, mint például 1943-as Krúdy Gyula című írásában, melyet abból az alkalomból írt, hogy megjelent a Szindbád ifjúsága és megtérése című posztumusz Krúdy-mű, megfigyelhető, hogy szövegét saját, 1940-es kisregénye inspirálta. A szövegtestek újrafelhasználására pedig talán a Föld, Föld!... című, 1972-ben kiadott emlékezéskötet a legjobb példa. Mégis, a Napló egyes részeinek vizsgálatával azt kell mondanunk, hogy Márai Krúdy-képe, valószínűleg szándékoltan, nem volt egységes, inkább az ellentmondás jegyeit hordozta (például egyszer azt írja, hogy Krúdyt mindenki ismerte és szerette, másszor: csak kevesen ismerték, elfordultak tőle; írókból és szerkesztőkből álló „udvartartása” volt, akik értették és szerették, ugyanakkor magányos volt és meg nem értett). A barát, a tanítvány nem egyszerűen azt ígérte meg Krúdynak, hogy egyszeri alkalommal megírja, leírja élettörténetét, hanem arra vállalkozott, hogy részese és egyik főszereplője legyen annak a munkának, mellyel Krúdy-Szindbád legendáját építették és építik ma is. Nem egyszerűen előhangról van szó, hanem olyan feladatról, mely tudva-tudatlanul az élet részévé vált, akárcsak az írás.

Az 1940-ben megjelent Márai-regény, a Szindbád hazamegy kritikai megítélése, visszhangja vegyes volt. Féja Géza a Hídban írt cikkében elveti, mint szerencsétlen regénykísérletet, pedig az már a negyvenes évek elején is látható volt, hogy a Garaczi László által jelzett változások mind a társadalmi-politikai életben, mind a narrációban ezt a „regénykísérletet” látszanak igazolni. Herceg János jóindulatú, dicsérő írása a Kalangyában a nagyszerű stílusbravúr előtt tiszteleg, de úgy tűnik, nem ismeri föl azokat a vonásokat, melyek túlmutatnak Krúdy írásművészetén, e helyett így ír: „Márai könyvében Szindbád - mint oly sokszor - újra feltámad és oly hangon, amely a megtévesztésig hasonlít Krúdyéhoz, elmond, még egyszer és most már utoljára egy történetet a kalandos életű hajósról.” A probléma mindössze az, hogy Márai műve nem egy szerűen - sőt néhol egyáltalán nem - Krúdyról szól, inkább Márai Sándorról. Az első olvasásra krúdysnak tűnő hömpölygő leírások nagyon máraisak. Például az Akadémiai és a Helikon Kiadó közös gondozásában 1992-ben napvilágot látott kiadás 17. oldalán található elmélkedés az újmódi városi forgalomról, a gépkocsikról. Az öregedő Szindbád gyanakvása és borúlátása sem az egykori nyírségi nemesi sarjé, a keleti emberé, aki Álmosyval tart kapcsolatot, hanem az Egy polgár vallomásainak gyermekifjújáé és a későbbi íróé, a cipszer származású lelkiismeretes, de zárkózott, sértődött és keserű emberé. Természetesen Márai borúlátásának ennél jóval prózaibb okai is vannak, ezekre mutatott rá Garaczi figyelemre méltó írásában: a politikai helyzet, melyben Márai írja művét, és nem kis mértékben korának a trianoni rendezéshez, majd annak revíziójához való viszonya az, ami reányomja a bélyegét a regényre.

81