Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

tollából, hiszen Márainak jutott az a keserű kiváltság, hogy 1944-1945 után a polgári létforma ezúttal törvényekkel és diktatórikus eszközökkel-módszerekkel történt lerombolásának és szétzüllesztésének szemtanújává és krónikásává válhatott. A Pesti Naplóban 1916. október 8-án Kosztolányi ráérez Krúdy keleti vonatkozásaira, sőt nem annyira a buddhista jellegre (mely főleg a vörös postakocsi-regények Rezeda Kázmér-ábrázolásához kapcsolhatók), sokkal inkább valami ősibbre, valami primitívebbre, melyet lehet, hogy még azok a bizonyos - Márai Szindbád-regényében is emlegetett - keleti lovasok cipeltek magukkal a Kárpát-medencébe, hátuk mögött a nyeregben. Kosztolányi észreveszi, hogy a szavak „Krúdy Gyula kezében régóta úgy forognak, mint apró kis bálványok. Fétisnek tekinti, és írásművészete majdnem fétisizmus már.” Mindezek az apró jellemvonások föllelhetők Márai regényében, a Szindbád hazamégyben is, olyan egykorú mozzanatokkal együtt, melyek az 1933-as év aktualitásai közé tartoztak, no, meg olyanokkal, amelyek 1940 körül foglalkoztatták az embereket. Garaczi László említett cikkét idézem: „1933. május 11. Gömbös, Nemzeti Munkaterv, kaszáskeresztesek, Hitler, Reichstag - mindebből az öreg Krúdy már nem sokat érzékel. A világ ismeretlenné, megbízhatatlanná, félelmetessé változott. (...) Márai regénye 1940-ben születik. Bécsi döntések, Lengyelország felosztása, »furcsa háború«. Mintha az öreg Krúdy 1933-ban jobban érzékelné Márai korát, mint a sajátját. (...) Valószínű, hogy 1940-ben, a területi visszacsatolások eufóriájában Márai érzékenyebb a nemzeti problémára, mint az idős Krúdy hét évvel azelőtt, (...) Márai és Krúdy »misztikus uniója«: imitáció és kivetülés zseniális keveréke. (...) Márai írja Naplójában - igaz, 30 évvel később -, hogy a haza komolyabb dolog annál, hogy hazafiakra lehetne bízni. A hazához vagy etnikumhoz tartozás mint művészi téma (...) kétséges írói vállalkozás. Az önmeghatározás legáltalánosabb körei, Isten, haza, erkölcs, megfoghatatlanokká váltak. Nincs érvényes beszéd e tárgyakról, csak a »kimondhatatlan erőfeszítése« vagy a dilettáns és pragmatikus kóklerkedés.”

A két távlat, ahonnan szemlélhető a Krúdy- és a Márai-életmű kölcsönhatása, tehát adott. Természetesen bármelyik két tetszőleges pontot kijelölhettük volna a magyar irodalmi palettán, a választás mégsem volt teljesen önkényes. Kosztolányi esetében tudjuk, hogy ő volt az, aki odaítélte a Rothermere-díjat Móricznak és Krúdynak, s aki ezzel az irigy kortársak féltékeny intrikáinak céltáblájává vált és végül lemondott PEN-klubbeli elnökségéről. Garaczi László cikkét pedig az a hangvétel tette számomra érdekessé, mellyel az újabb magyar irodalom a múlt század végének és a századelőnek az irodalmához fordul. E helyt mindössze Karátson Gáborra szeretnék utalni, aki ugyan nem tartozik Garaczival egy generációba, de a távolkeleti művészek mellett egy másik nagy magyar prózaírót, a már említett Mikszáth Kálmánt jelölte meg egyik szellemi elődjéül. Garaczi írásával kapcsolatban még egy, pusztán fdológiai pontatlanságra szeretném felhívni a figyelmet a Szindbád hazamegy kapcsán. Nem a segédszerkesztő rémült meg az ünnepi tárca tartalmától a regényben, hanem a „nyomdász, mikor felvitte a Magyar Szabadság szerkesztőjének a pünkösdi tárca nedves kefelevonatát,” (idézet a műből), valamint a rémült ember szavainak pontos idézete a következő: „Kiadjuk ezt a tárcát, szerkesztő úr?... Tudniillik négy hasábon át nem történik benne semmi, csak az, hogy egy ember megeszik egy halat!...”.

Márai Krúdy-nekrológjából világosan látható annak a barátságnak a természete, mely ezt a két írót összefűzte, valamint az, hogy - kevés kortársával együtt - Márai tisztában van Krúdynak a magyar irodalomban elfoglalt helyével. Azt hiszem, itt kell megemlítenünk azt a történetet is, miszerint Krúdy egy beszélgetésük, „hallgatásuk” alkalmával megkérte Márait: írja majd meg élettörténetét. Márai megígérte és állta a szavát, addig azonban még történt egy s más, ami előtanulmányként is felfogható. 1938-ban, A négy évszakban, mely apró képek gyűjteményének is tekinthető, Márai már-már azt a legendás

80