Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

Krúdy Jókai Mórt tekintette közvetlen elődjének, úgy tartotta saját elődjének Márai a Szindbád-történetek álmodóját, és ahogy - megszüntetve - vitte tovább Jókai örökségét Krúdy, úgy formálódott Márai írásművészete Krúdy nyomán. Erre a már idézett Sőtér István is felfigyelt, mikor a Szindbád hazamé gyet így méltatta: „úgy látszik, nemcsak az anyaföld érintése ad új erőt, hanem az ősé, az elődé is: izgalmas látvány ezért az áthasonulás, mely Márai stílusát új és friss ízekkel telíti a példakép nyomán, melyhez oly gyengéden igyekszik simulni. Ez a keresztezés valóban nemes gyümölcsöt termett; az utód mondatai felszívták Krúdy nyelvének őszies édességét, a Márai-féle tájban feldereng a Hajós álmainak aranyos nosztalgiája.”

Ahhoz, hogy Márai Krúdy-képe, portréja a maga egyediségében előttünk kirajzolódhasson, tekintsünk két olyan magyar írót, akik az irodalomnak két, egymástól legalábbis időben eléggé távoli pontján állanak; mégis fontos lehet számunkra az, amit Krúdyról, illetve Márairól ímak-mondanak. Kosztolányi Dezső Krúdyval kapcsolatos korabeli publikációit idézzük fel, valamint Garaczi László Láthatatlan szobor című cikkét, mely a Nappali ház 1993-as (V. évfolyam) 3. számában, a Kari Kraus-rovatban jelent meg, s amely Márai Szindbád-regénye kapcsán ír Krúdyról, de abban a szellemben, amely kísértetiesen emlékeztet Márainak A tegnap ködlovagjai című szövegére, amennyiben mindketten az írott szó iránti felelősséget és a felelősségteljes, kompromisszumot nem ismerő munkát, írói feladatvállalást választották írásuk témájául.

Kosztolányi írja. A Hét 1907. december 22-i számában, hogy: ,,mi nem szeretjük az anekdotázó irodalmat, (...) Krúdy Gyula azonban sohasem anekdotáz, hanem mesél (...) a múltat mindig a jelenen keresztül érzi át.” Majd 1910-ben, az Élet október 2-i számában így ír: Krúdy „Nem megfigyelő. Inkább visszaálmodó. (...) Neki csak egy története van, de az összekapcsolódik az élettel, az ő életével, az örök regénnyel, és ősi, kedves és meleg, mint az emlék, a múlt és az álom.” Krúdy magyarságképéről Kosztolányi itt teszi a talán legfontosabb kijelentéseket. Rámutat arra, hogy - Adyhoz hasonlóan - a nyírségi mesélő is a magyarság legfontosabb, legmélyebb aspektusairól ír, elmélkedik műveiben, de nagy alázattal, szeméremmel és szerénységgel, ahogy csak egy igazi lovag tud beszélni az imádott női nemről. Itt mutat rá Krúdynak arra a vonatkozására, mely később egy másik jelentős magyar gondolkodó, Hamvas Béla egyik központi problémájára rímel: a szakrális közösségre. Kosztolányi észreveszi azt, hogy Krúdynál a család az a misztikus, szakrális közösség, „amely a kedély és a titkok melegágya, születések és halálok szemlélője, bemutatója a fiatalok kezdő csókjainak s az aggok utolsó pillantásának.” Ahogy Hamvasnál a lét és az élet egységének megteremtője és fenntartója a szakrális közösség, úgy Kosztolányi szerint Krúdynál a család „hordozója az életnek, minden édes és mély emberi misztériumnak.” Ez az a pont, amely Márai egész munkásságában is meghatározó jellegűvé válik. A családhoz képest kerek egész és széthullott darab a kozmosz, a világ, vagy épp ellenkezőleg: a világ változása, a létrontás mutatkozik meg ennek a misztikus köteléknek a széthullásában is. Megint A Hétben, ezúttal 1912. január 14-i dátummal írja a „drága Dide”, ahogy Márai nevezi Kosztolányit Kríídy-regényében, a Szindbád költőjéről, hogy „kisebb historikus, de nagyobb lírikus.” Művei lírai hangulatfestéseikkel, vissza-visszatérő félmondataikkal, szószerkezeteikkel valójában közelebb állnak a gondolati, lírai epikához, mint a jó palóc, de nem tót atyafi Mikszáthhoz, kinek epigonjaként könyvelte el kezdetben a kritika. Július 21-én, szintén A Hétben így folytatja elmélkedését Kosztolányi: Krúdy „Költő: azaz választó; a szavakban, a tárgyakban válogatós; mindent valami különös szemszögből néző, amely csak az övé; (...) A haldokló polgári és patriarchális élet misztériumát és ceremóniáját siratja.” Ezek a szavak akár Márai műveivel, művészetével kapcsolatban is elhangozhattak volna, igaz valamivel később és immár nem Kosztolányi

79