Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
KELEMEN ZOLTÁN A Krúdy-portré változásai Márai Sándor írásművészetében „mindenkinek jól érezni magát az kötelesség” (Pajor Tamás) 1933. május 11-ének reggelén Krúdy Gyula magyar író elindult templom utcai házából, ahol az utolsó időkben „beethoveni” egyszerűségben és - ahogy Gyula fia mondta - magányban élt. Ezúttal azonban nem gyalogosan bandukolt, konflisra sem szállt, sem a gyűlölt és félt villamosra. Ha hinni lehet egy barátja közlésének, akkor vörös postakocsin hagyta el Óbudát, majd a hatvani vámot. A dolog annál is különösebb, mivel ez a jóbarát - Márai Sándor - nem volt jelen az esetnél, az íróval pedig, aki hajós volt és úriember - többet senki nem találkozott az életben. Krúdy Gyula magyar író 1933-ban eltávozott az élők sorából, meghalt. A költészet, az irodalom hatalma azonban nagy. Egyik legkedveltebb regényhőséről-alteregójáról nevezett Szindbád hazament. Ezzel a gesztussal, a pszeudo-szemtanú Márai vallomásával vált teljessé a csoda, a lírikus prózaíró élete, mely olyannyira egybeszövődött álmaival, meséivel, alkotásaival. Márai Sándor 1940-ben, hét évvel a mester, jóbarát, borivó társ halála után regénnyel állított emléket Krúdynak, a Szindbád hazamegy című művel. A regényt Márai eredetileg novellának tervezte, aztán vált csak a nagy magyar író egyetlen - utolsó - napját elmesélő regénykévé. A kísérlet, egy napban egy élet, a mikrokozmoszban az univerzum, közvetlen példája valószínűleg Joyce Ulyssest volt, (itt mondok köszönetét Fried Istvánnak, aki a „Sindbad the Sailor” szószerkezetre felfigyelt Joyce művében, és aki hozzájárult, hogy erre vonatkozó ötletét, mely író, irodalom Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényében című tanulmányában található, felhasználjam) hiszen nemcsak a történet „földi” ideje egyezik a két műben, hanem Joyce regényében megtalálható egy belső monológ világleltározásában a „Sindbad the Sailor” szószerkezet is, a mű utolsó előtti fejezetében. Sőtér István az európai kultúrkör másik mérföldkövénél jelöli ki a mű helyét, mikor így ír: „egy gőzfürdői látogatás, délelőtti munka a kávéházi asztalnál, s csendes borozgatás a London étteremben, a tokaszalonna s a főtt marhahús felett azonban a prousti teáscsésze varázslata ismétlődik: ízek és emlékezések fölé egy csodálatos, mesés Magyarország látomása épül...” Lehet mondani: Márai egész életében készült Krúdyról szóló művére, bár azt hiszem, az alkotó élete minden percében minden eljövendő művére készül, és minden „kész” művét mindig újra átgondolja, gyúrja, szüli. Elhunytakor a közel félszáz nekrológ mellé a kassai polgár is lerakta a sajátját, később Naplója tanúsága szerint válságos időszakainak és hétköznapjainak egyaránt fontos társává vált az egykori nyírségi hétszilvafás; emléke, életműve, szelleme az emigrációba is elkísérte a művészt. Induljunk hát el Márai vörös postakocsijának nyomában, de mielőtt a hatvani vámon túl is követnénk a járművet, melyben Kronprintz Irma és Rezeda Kázmér is utazik, keressük meg azokat az állomásokat is, melyeket azelőtt érintettek, mielőtt a Kiskorona utcából a Templom utcába kanyarodva megálltak a nagy magyar író egyszerű földszintes háza előtt. Krúdy és Márai viszonya nem egyszerűen baráti, ivócimborai viszony volt. Ahogy 78
