Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
Kalandban (1940) s a Varázsban (1945) sok a szokványos elem, A kassai polgárokban (1942) pedig erősen kísért az állóképszerűség. Nem a pár-, de a magánbeszéd volt a természetes közege. A Vendégjátékban is szónoklatok és levélbetétek vannak. Párma grófjának és Franciskának a magánbeszédét Giacomo szónoklata választja el egymástól. Ez a „Jelmez” címet viselő közbülső fejezet önmegszólításként indul, majd Giacomo a már eltávozott grófhoz intézi szavait, utasításokat ad Balbinak, Terézhez fordul, szeretettel vázolja föl a lányra váró szerencsés jövőt, hogy azután a tükörbe pillantva ismét önmagát szólítsa meg. A második személynek e négyféle használata négyféle nyelvjáték fölényes mesterének mutatja a főszereplőt. Az egész regény nem ennyire sikerült. A Vendégjáték első negyede-ötöde tele van színpadias, retorikus szószaporítással. Giacomo s Franciska találkozójában ismét meglehetősen sok az üresjárat. Én vagyok az élet, szerelmem” - mondja a grófnő,22 majd unosuntalan bizonygatja, hogy számára Giacomo, a férfi számára pedig ő „az igazi”.23 Márai életművének egyik nagy fogyatékossága az önismétlés. A Vendégjáték 1940-ben jelent meg, egy évvel később Az igazi, 1942-ben A gyertyák csonkig égnek, melynek címe a Vendégjáték záró fejezetének első mondatában szerepel. Márai legtöbb művében akadnak közhelyszerű szólamok. Még az Egy polgár vallomásai sem egyenletesen megformált egész; a második kötet lényegesen lazább fölépítésű az elsőnél. Az életmű legjelentősebb részét alkotó önéletrajzi könyvekben az első személyű beszédmód eleve önmagában rejti a szerkesztetlenség kísértését. Gazdaságosságot regényei közül csak a Szindbád hazamegy s az ítélet Canudosban lapjain találok. Vannak teljesen félresikerült könyvei - mint például a Sirály -, és általában egyenetlenek a regényei. A Vendégjáték éppúgy felemás alkotás, mint A gyertyák csonkig égnek. A Garrenek műve utolsó részei sem érik el az elsők színvonalát. Nem volt kezdeményező, sőt eredeti regényíró sem. Mégis haboznék fölszínesnek nevezni, márcsak azért is, mert nem könnyen megválaszolható kérdés, mi is legyen a viszonyítás alapja. Márai tevékenységének értékelése talán különösen alkalmas kiindulópont lehet általánosabb töprengéshez. Ennek itt legföljebb az irányát jelezhetem. Vajon magától értetődik-e, hogy jól felismerhető, egyértelműen azonosítható egyéni írásmódot kell számon kémünk egy szerzőtől? Nem a romantika óta létezik-e az ilyen felfogás, és nem a történelemnek meghatározott módon célelvű felfogásával s az irodalom historicista szemléletével függ-e össze, tehát nem tételezi-e föl, hogy az irodalmat lényegében múzeumszerűen értelmezzük? Előre vitte-e Márai a magyar regény fejlődését? Kiállta-e életműve az idő próbáját, bekerült-e a nemzeti kánonba és folytat-e párbeszédet európai kortársainak munkáival? Létezik-e egyértelműen azonosítható nemzetközi összefüggésrendszer s lehet-e nemzeti kánonhoz - ha van ilyen - viszonyítani olyan írónak a tevékenységét, akinek művei négy évtizedig nem voltak forgalomban Magyarországon? Megválaszolhatók-e mindezek a kérdések anélkül, hogy akárcsak viszonylag egységes képünk volna a két világháború közötti magyar s külföldi regény fejlődéséről? Amennyiben a regényolvasás nem annyira közösségi, mint inkább egyéni tapasztalat - s ez a megszokás összefügghet azzal a föltevéssel, hogy minden írónak egyéni hangot kell találnia végkövetkeztetésem nem lehet több, mint annak rögzítése, miként értékelne egyetlen olvasó, olyan ízléssel, amelynek korlátáit, a műveltség s a nyelvtudás hiányából, alkati adottságokból és eszmei elfogultságokból származó fogyatékosságait meg lehet állapítani. Ez a végkövetkeztetés röviden a következő módon összegezhető. A Napraforgó s a Boldogult úrfikoromban, illetve az Aranysárkány s az Esti Kornél szerzőjéhez képest Márai Sándor másodlagos író, még akkor is, ha a vele szembeállított alkotók közül az előbbinek 75
