Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
sok rossz műve van, s talán a Nem vagy akár az Édes Anna lapjain is lehet félresiklásokat találni. Ha viszont túlhaladunk e két szerzőn, kevésbé bizonyos, mihez képest is értékelhetünk. Az első személyű történetmondásban benne rejlő formátlanság kisértése hihetőleg még A feleségem történetében is érzékelhető. A Rokonoknak s a Bűnnek kétségkívül más hibái vannak, mint a Vendégjátéknak, de vajon létezik-e közmegegyezés, melynek alapján Móricz s Németh e művei jobb regényeknek mondhatók. Kassák kísérletezése a hosszabb terjedelmű elbeszélő prózában aligha tekinthető sikeresnek, a Prae pedig minden részletértékei ellenére sem hozható összefüggésbe akár az Ulysses fegyelmezettségével, akár a Finnegans' Wake eredetiségével. Magyarországon nem annyira Joyce vagy Musil, még csak nem is Proust vagy Kafka hatása érvényesült, hanem inkább Aldous Huxley-é, Martin du Gard-é, Giraudoux-é, sőt David Gametté és Stefan Zweigé. Kitűnő ötleteket sok olyan magyar regényben lehet találni, amely a két háború között jelent meg, de kevés írónak sikerült a nyelvi megformálás művészévé válnia. Márai a ritka kivételek egyike, s ez még olyan félig sikerült könyvében is érzékelhető, mint a Vendégjáték Bolzanoban. Bizonyítékként egyetlen példára hivatkozom. Márai az átmenet művésze. Alig tette ki a lábát az utolsó ügyfél, aki szerelmi tanácsot kért Giacomótól - egy öregedő feleség, aki remek tirádában panaszolja el, mi mindent kellett már lenyelnie hűtlen férjétől -, amikor megérkezik a fogadóhoz Párma grófja. A Franciska kegyeiért versengő két férfi jelenetét a várakozás kifejezése készíti elő, ily módon: „A szán megállt a Szarvas bejárata előtt, valaki felkiáltott, szolgák szaladtak, fényeket hoztak, hosszú rudak hegyébe tűzött égőket, s az étteremben és a söntésben elhallgatott az a finom csörömpölés és bizalmas neszezés, melyet szeretett hallgatni, idegen városok fogadóiban, a folyosókon, mikor lábujjhegyen lejött szobájából, aranycsattos fekete félcipőben, vastag lábikráin feszülő fehér cémaharisnyában, violaszín frakkban, derekán a keskeny, aranyozott markolatú karddal, bokáig érő fekete selyemköpenyben, gondosan rizsporozott hajjal, ujjain gyűrűkkel, zsebeiben halhólyagba csomagolt aranypénzekkel és a cinkelt kártyákkal: így, készen az estére, a világra és a kalandra, szívében kíváncsisággal és szomorúsággal, ami egy és ugyanaz, lábujjhegyen lépdelve, kémlelő pillantással lopakodva az idegen fogadó lépcsőin és folyosóin, tudva, hogy a város különböző szobáiban, füstölgő gyertyák lángjai mellett, nők ülnek a tükör előtt, gyors kézzel szalagot húznak ingükbe és virágot tűznek hajukba, rizsporral és illatszerrel kenik testüket, vagy megigazítják arcukon a szépségtapaszt, s a zenészek már hangolnak a színházban, a színpadon és a nézőtéren keserű-fanyar bűzzel terjeng az olajmécsesek füstje, s mindenki az életre készül, az estére, mely titokzatos és ünnepies: ilyenkor szeretett megállani az idegen fogadó lépcsőházában, s hallgatni a szolgák és pincérek halk motozását, a terítés kellékeinek csengését és zörejeit, az üveg, ezüst, porcellán koccanását.”24 Keresetten választékos próza, de a mintakép, A vörös postakocsi s a Hét bagoly szerzőjének művei is tele vannak modorossággal. Lehet mesterkéltségük miatt erősen bírálni Márai könyveit, ám egyet nehéz volna tagadni: Krúdyt leszámítva kevesen bonyolították nagyobb fölénnyel a magyar mondatot és ismerték jobban a hanglejtés törvényeit. Munkássága már csak ezért is kiiktathatatlan szakasz a fejlődéstörténetben, elidegeníthetetlen része annak a kultúrának, melynek emlékezetben tartása nélkül aligha létezhet magyar prózairodalom. 1 2 3 4 1) Márai Sándor, Ami a Naplóból kimaradt 1945—46. Budapest: Vörösváry, 1991—92, 93. 2) Márai Sándor, i. m. 144. 3) Márai Sándor, i. m. 322. 4) Márai Sándor, i. m. 290. 76
