Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

Az egész magyarságot megbélyegezte, súlyosan bűnösnek mondta a zsidóüldözéskor tanúsított tétlenségéért, de a magyar zsidóság egy részének háború utáni viselkedését nem nézte jó szemmel, „Ellenszenves fajzat”-nak nevezte a svábokat, ám mélyen elítélte kitelepítésüket. Németellenessége s a magyarság egészét élesen elítélő véleménye nem gátolta meg abban, hogy hiú ábrándnak tartsa a nyugatbarát felfogást.

Reménytelensége jól sejthető abból az elemzésből, melyet a nyugati világ vezetőinek a magyarsággal szemben kialakított magatartásáról készített: „Az angolszászok, mint a csábító, megint a magyarság fülébe suttogják: szakítson erőszakos férjével; most az orosszal. De nem ígérik, hogy elveszik feleségül, ha szakít. Ma egy éve pontosan így biztattak, szakítsunk a németekkel. Csak éppen nem segítettek, akkor sem. Nagyhatalmak halálos ölelésében vergődik egy nép, s az angolszászok nyájasan biztatják: legyen „gerinces”. Csak éppen, közben, eltörik a gerince. De erről senki nem beszél.”1

(F ejlődésidegenség) A második világháború után több magyar író is társadalmi forradalomról beszélt. Márai nem volt eleve bizalmatlan a forradalommal szemben. Széchenyivel, Kemény Zsigmonddal ellentétben, nem azért fogadta gyanakvással, mert úgy érezte, a hirtelen s gyökeres változás pótolhatatlan veszteséggel jár. Inkább a rossz folytonosság fenyegető hatásáról elmélkedett. 1946-ban így idézte föl 1919-et: „Tizenkilenc éves voltam akkor. A köztársaságot kikiáltottuk, aztán felmentem az Otthonkörbe, az írók, hírlapírók és kártyások közé. Karinthy is az Internacionálét dúdolta, így: ,Ez a nap lesz a végső, vagy ha nem, hát tévedtünk.’ Néhány hónapig tartott az egész. Most talán tovább eltart, egy, vagy két nemzedék idejére, vagy a nemzet életének idejére... nem tudom. A köztársaság szép vállalkozás, de van egy nagy veszélye: a kormányzatok gyorsan változnak, s minden új kormány igyekszik stallummal, pozícióval betömni kortesei száját.”2

Polgárként igen szigorú véleményt formált a hűbéri beidegződések továbbéléséről. Rangtartás és úrhatnámság folytonosságát állapította meg a magyar világban. Lesújtó véleménye volt a magyarságról, amiért 1944-ben képtelen volt a szükséges erkölcsi erőfeszítésre, nem tiltakozott idejében és elég egyértelműen a zsidóüldözés ellen s így nemcsak áldozat, de cinkos is lett; ám úgy látta, 1945 sem hozott szabadságot. „A fasizmus és a demokrácia hazai akusztikája csodálatosan azonos” - állította egy évvel a háború befejezése után,3 és egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy nem törölték el a zsidók ellen hozott rendeleteket, hanem kiterjesztették őket másokra is. Az új rendszer kizárólag azt tette lehetővé, hogy szidni lehessen a múltat, a jelen bírálatát viszont kizárta. Ami tilos volt tegnap, azt világgá lehetett kiáltani, de a máról ugyanúgy nem volt szabad igazat mondani, mint korábban.

A háború után a magyar sajtó tele volt jövendöléssel, s ezt Márai viszolygással fogadta. Ekkor fogalmazódott meg benne az a fönntartás a Puszták népének szerzőjével szemben, amelyet azután Rómában történt valami (1971) című áltörténeti példázatában is megerősített. 1946-ban így vélekedett arról a pályatársáról, akit korábban nagyra becsült: „Illyés a legszomorúbb emberi jelenségek egyike, akivel a magyar irodalomban találkoztam. Ez a tehetséges, értelmes paraszt nem bír hiúságával; a nemzet őrangyalának érzi magát, a haza szeráfjának; a valóságban csak egy harácsoló szabadcsapat regőse. Keserves ébredése lesz. Kár érette.”4

Kegyetlen ítéletére nyilvánvalóan az a meggyőződés késztette, hogy a közösség nevében s érdekében megfogalmazott jövendölés a huszadik század közepén már nem lehet a költő feladata. „Az író ne énekeljen versenyt a szavalókórussal, mert könnyen lehet, hogy a közös szöveget gajdolva olyant is kénytelen mondani, ami nem föltétlenül meggyőződése. fró csak akkor szóljon, ha van személyes mondanivalója, s azt föltétlenül el kell mondania. S akkor szóljon egyedül, tuljadon hangján.”5

70