Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

Nem hitt közösségi megváltásban, csakis részvétben. Az egyéni szabadságot vélte legfőbb értéknek, s mivel úgy látta, ennek mértéke korántsem nőtt a történelem folyamán, nem bízott haladásban. Nem Marx, mégcsak nem is Hegel, de Nietzsche tanítványa volt, s ezért ismétlődést sejtett a történelemben. A bosszú értelmetlenségét emlegette, és nem igazságszolgáltatásként, hanem az erőszak folytatásaként értelmezte a megtorlást. „Zsarnokságot nem lehet zsarnoksággal gyógyítani” - állította.6

(Önbírálat) Bármennyire is hitványnak tartotta a kort, amelyben élt, mégsem azért döntött a kivándorlás mellett, mert magasabb rendűnek képzelte saját magát. Noha már 1945-ben elhatározta, hogy önkéntes száműzetésbe vonul, három évig habozott, mert tisztán látta, hogy végzetes, magyar író számára megengedhetetlen hibát követ el. Önvizsgálatát éppen az tette fájdalmassá, hogy fölismerte, saját maga nem képes megállítani az ország szellemi hanyatlását. Egész életére rányomta bélyegét az alapélmény, hogy az eredetiség az ő számára nem lehetséges: „minden, amit megélhetek és gondolhatok, valahol volt már és kifejezték, megszövegezték.”7

Sokra értékelte a műveltséget. Nemcsak tanulságként, de örökségként, emlékező hajlandóságként és képességként is határozta meg. Az eltanulással szemben a belső élmény fontosságát hangsúlyozta - mintegy önmaga adottságaival szemben, mert tudta, számára az írás elsősorban készség, s ez veszély az alkotásban. „Kultur ist Parodie” - idézte a Lőtte in Weimar főszereplőjét, s önvizsgáló, saját magát ironikusan szemlélő művész kívánt lenni, aki tisztában van azzal, hogy túlbecsüli a műveltséget, mert alkata nem teszi lehetővé, hogy a lehetséges ellentmondást is pontosan érzékelje kultúra s művészet között.

Önvizsgálatának lényeges alkotóeleme, hogy arra a következtetésre jutott, az elhatározottan érdekes, a szándékolt hatás a másodlagosság megnyilvánulási formája a művészetben. „Nem könyvem írja önmagát, rajtam, ez íródeákon át, hanem én írom a könyvem, szándékosan, tudatosan... s ez nem jó.”8 Kiúdyt s Kosztolányit öntörvényű alkotónak, önmagát hozzájuk képest inkább mesterembernek tartotta. Elaprózódást, hamis és olcsó közvetlenséget, hol kiagyaltságot, hol pedig elnagyoltságot vetett önmaga szemére, és e fogyatékosságokat újságírói tevékenységével hozta összefüggésbe, melyről így nyilatkozott: „ez a fertőzés mindent áthatott, egész úgynevezett művemet.”9

Ha lehet példaszerű Márai sorsában, az jórészt önvizsgálatának kíméletlenségével függhet össze. Tévedés azt gondolni, hogy a száműzetésben jórészt csak gyenge műveket írt. A Föld, föld!... (1972) hitelesebb képet rajzol 1945 Magyarországáról, mint alighanem bármely más könyv, az ítélet Canudosban (1970) pedig az egész nyugati magyar irodalomban páratlanul gazdaságosan megszerkesztett regény. Az ilyen művészi teljesítményeket az tette lehetővé, hogy 1946-ban Márai rendkívül szigorú mérleget készített saját addigi munkásságáról. Elolvasta éppen befejezett regényét, A nővért, s a következő eredményre jutott: „nem bírom a hangját, öklendezem tőle: ezt a dallamos Márai-hangot, amely a vége felé - két-három év előtt! - igazán kintorna-szerű volt már, nyekergően dallamos. Gyűlölöm ezt a hangot. S a műfajt, mely belőle következik... Ha lesz még valami, más lesz és másként.”10

(A száműzetés kényszere) Természetesen tévedés volna azt gondolni, hogy közvetlen összefüggés létezik Márainak önmagával szemben érzett elégedetlensége és kivándorlása között. Bármennyire is korán elhatározta, hogy eltávozik az országból, nagyon nehezen tette meg ezt az elkeseredett lépést. Még azzal sem áltatta magát, hogy nehezen megvásárolt írói függetlenségét fönntarthatja külhonban. Már 1946-ban fohászkodott azért, hogy a sors adjon neki az utolsó pillanatokban annyi erőt s öntudatot, hogy végezhessen

71