Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

képeket, mindig egy kevéssé idegenebbül, távolabbról látta, míg végül már beérte az agyában forgó benső lenyomattal, ami észrevétlen fakult meg. Színét veszítette, majd kontúrjai oldódtak el, s mialatt ama hitben ringatódzott, hogy a legapróbb részletekig tud. mindenről, lassan már semmire sem emlékezett az egész fájdalmas, szomorkás hangulatán túl.

Ezeken sem a modell ragadja meg, hanem a helyzet, amiben a fotók születtek, és amint felidéződnek a pillanatok, menten tovább vívja akkori csatáikat. A fényképésznek és áldozatának küzdelme meglehetősen kimerítő, hovatovább bosszantó volt, nem csoda, hogy idővel fölhagyott vele. Összpontosítási képességét gyengítette, ami nélkül most nem juthat el hozzá újból.

Hová?

Továbblapozott. Esküvői képek, jön a gyerek, majd itt van. Szögletes fejű, pufók kislány. Később lekerekül, oválisabb lesz az arca. Feláll jár, születésnapi torták egymás után. Mi tagadás, nem dokumentálták agyon, páratlanul gyors ütemű fejlődés tanúja lehet. Talán videóztak? ímhol a férj bánatosan konyuló bajusza. Észre sem vennék különben a rozmárt. így sem. Na és ő?

A szfinx meglepő sietséggel adja át helyét a harapós családanyának. Látszik rajta, hogy ingerlékeny. És rettenetesen elnyűtt.

Az utolsó oldalakat áthajtja, becsukja az albumot. Nem óhajtja más szemével nézni. És fél az időtől.

Körbesétál a szobában. Ezek a nagymama bútorai. A gyerekholmikon kívül egyetlen új darab sincsen. Csillogóra politúrozott barna szekrények, ósdi fotelek, stoppolt, színehagyott szőnyegek, az ablaknál üveglapos dolgozóasztal bezárt fiókokkal.

Előtte?

Az üveg alá csúsztatott képet bámulja. Több is akad arra, de egy portré ragadja meg csupán. Friss, látszik a papír eleven csillogásán. Fölébe hajol, mintha bele akarna mélyedni a kép terébe, hogy ott, abban tanulmányozza a modelljét.

Nézi, csak nézi, mint aki egyenesen azt kívánja, szólaljon meg végre és mutatkozzon be. Jelentse, hogy csakugyan ő az, és nem más, égő szemének káprázata. Valakivel nem véti-e össze, egy számára ismeretlen, korosabb rokonnal. Ilyen fénytelen, megfáradt, tompa a tekintete? Az övé nélkülözné ennyire a gyermekes huncutságot, meg a kamaszkor megfejthetetlen titkait? Neki zuhant be a halántéka, ő szélesült meg alant és töttyedt széjjel úgy, hogy riasztó püffedtségével már-már zugivókra emlékeztet, míg az álla köré szinte alig tapad hús és csak a felpattogzott, ripacsos bőr takarja csontjait, meg hiányos fogazatát? Korrektor, púder vastagon rajta, érezni mégis hormonzavaros, ragyaverte durvaságot. És újra vissza a tekintetéhez, mely ebben a környezetben szinte elmélyültnek hat, nem kitörésre, világolásra valónak.

Ez ő?

Ilyen?

A zsebéhez kap, hogy fölmutassa cáfolatait, de az ezresek kötege mellől nehezen lehetne bármit elővarázsolni. Kicsapja hát az üveglapra azt is. Következnek az aprók.

Két kép egymáson. Anya és leánya? Legföljebb távoli rokonok, vagy még azok sem. A szemük állása, meg a fejformájuk hasonlít ugyan, ám az faji sajátosság talán. Az antropológusok a megmondhatói, hány ilyen rokon vonás kontúroz egy rasszot. Eleven múlt emitt, alatt meg, az üvegen túl egy másvilági jelen. Közbül a csillogó határ, ami nem jelent akadályt már. Ha tetszik, átnyúlik oda anélkül, hogy megrezdítené a válaszfalat. Semmi sem gátolja, nincsen távolság, elérhetetlen messzeség, csak az idegenség.

Összegyűri a levelet és a toll után matat, ám az elgurult valamerre. Siet, nem keresgéli.

60