Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
Visszatért az iménti jóérzése. Elmosolyodott. Néhány óra és közelről látja ismét. Hány esztendeje annak, hogy nem találkoztak? Fájdalmas utánaszámolással azonban minek rongálná fényes kedvét. Holnap, majd holnap! Valósággal lubickolt a gyönyörűségben. Milyen nap az? Fölvette az újságot és menten elbonilt. Szombat. Akkor hiába. Holnapután pedig vasárnap. Mennyire utál várni! Hajnalban majdnem kifordult az ágyából már. Úgy elragadta az indulhatnék, hogy éppen csak visszakapaszkodhatott az alsó emelet ablakkeretének esővetőjéről. A pizsamáját is összelucskolta a bádogon, ömlött odakünt. Szürkés maszat tapadt a hasához, tenyeréhez és mindenüvé, ahol csak a fémes ízű, mocskos borítás érintette. Szétrobban a feszültségtől. Felkelt, turistának öltözött és a csillapuló zápornak feszített esernyőjével a közeli bank felé indult. Próbának elmegy, legalább belekóstol a kutatás művészetébe is. A kamerák aggasztották. Nem volna helyes, ha nyoma maradna valahol. Gondosan kiválasztotta hát a pillanatot, amikor a pénzszállítók takarásában simán bemerülhet a márványlapokkal gangosán kirakott tömör téglafalba. Akkorát esett, mint egy nagykabát, ugyanis megfeledkezett a szintbeli eltolódásról, és a pincébe pottyant. Alig tudott lábra állni. Ha kitörte a bokáját, itt rostokolhat az idők végezetéig, vagyis a hétfői nyitásig. Ujjai engedelmeskedtek, nagy baj nem érte. Bicegett. A fájdalom elhagyta lassan. Lépésről lépésre könnyebben ment. Némi habozás után fölkattintotta a zseblámpáját. Leste, hogy működésbe hoz-e vele valamilyen elektromos jelzőeszközt, de nem hallott gyanús zajokat. Úgy sejtette, a karbantartók folyosóján járhat. Számos jelből következtetett erre. Kétoldalt, a tessék-lássék felsöpört linóleum szegélyeinél huzaldarabkák meg spét fénylett. Az ajtók karcosan és görbén meredeztek. Olajos szagok keringtek a levegőben. Mellészegődött tehát a szerencse. Végül mái' annyira elpimaszodott, hogy lámpagyújtásra gondolt, de idejében meggondolta. Fölösleges kockáztatnia. Találomra fordult hol jobbra, hol meg balra. Néha elunta, olyankor a maga szabta útvonalon folytatta sétáját. Ha sokáig nem talált elő, vagy érezte a közeg sűrűségének változásán, hogy eltévedt, visszafordult, nehogy kikeveredjen az alapból. Mind nehezebben haladt, a lábazatnál megvastagodó falak tömörnek és keménynek tűntek, kivált a beton. Hiába kereste azonban a páncéltermet, amiről pedig annyit hallott. Szerette volna megismerni: milyen a valóságban. Sokáig barangolt, míg észrevette, hogy lefelé is vezet út. Egyszer csak ott állt egy konténernyi papírban. Amint előkászálódott, látta, ezresekbe lépett. Az első ember, akit teljesen átitatott a pénz. Mulatságos. Bedugta a lábát az ötösök közé is, de unta a randalírozást. Feléje sem nézett volna az aranynak, ha nem támad föl benne a vágy, hogy megfigyelje, milyen belülről. Csak a hüvelykjét nyomta oda. Puha volt, akár az ólom. Visszafelé azért zsebre gyűrt egy köteg ezrest. Előbb arcát dugta ki az utcára. Sebesen körülpillantott. Igazán nem lehet panasza az időjárásra, megint esik. Fölhajtotta a gallérját, azután kiugrott, egyenesen az úttest felé, hogy fantomképnek hasson, amikor átszökken a karmerák látóterén. Zavarta a zsákmány, minek is kellett elhoznia? Mintha a kötelességérzet nógatására vette volna magához. Roppant illetlennek érezte ugyanis, hogy nem él a lehetőséggel, ami olyannyira felvillanyozna másokat. Miért tagadná meg a közösséget velük? Maga sem különb, na. De kellemetlen volt. Észérvei gyengének hatottak, hiába ismételgette magában, hogy szüksége lehet némi készpénzre, és inkább onnét vegye a tőkét, ahol van, mintsem szegény boltosoktól. Kénytelen volt hazudni egy kicsit: legföljebb visszateszi, ha nem használja fel. 55
