Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
SNEÉ PÉTER Az átjáró A régen nem tapasztalt öröm. Végre sikerülhet. Most azután megmutathatja, mire képes. És bizonyára meg is mutatja. Annyira szokatlan, hogy dühödten kísérletezik vele. Apró kunsztokat művel. Nem az eredményük izgatja, magára kíváncsi. Szenvedélyes agyának lázálma csupán, amit tapasztal, vagy sarkából fordult ki a világ, és az akaratának szembeszegülőbői kezes báránnyá válik hirtelen? Nem ismert kivételt a fizika törvényei alól, kétséggel telten próbálgatja tehát a csodát. Vajon meddig tart, és hol a határ? Elképzelhetetlen, hogy ne korlátok között éljen. Hozzájuk idomult: törpe maradt, torz kis gnóm lett, és egyszeriben semmivé foszlana most a hatalmuk? Ilyen nincs. Ez szabálytalan. Álmodik talán. Érzékcsalódás áldozata. Falnak dőlt. No lám: semmi. Normális állapot. Amint nekifeszül, a válla is sajog. Nekiveselkedik, de a fal szilárd. Egyensúlya pedig biztos. És akkor összpontosít: egy-kettő-három. Azzal benyomja a falat. Tekintetével követi, amint karja süllyed. Csuklóig mélyed be. Micsoda káprázat! A kézfeje eltűnt, nem látja az ujjakat. Holott mozognak, mivel mozgatja őket. Könnyen ellenőrizheti, hogy a szemét támadta-e meg valamilyen kór, vagy az értelme hagy ki. Elegendő lemérnie egy vonalzóval a tenyér-könyök hosszt, majd a fal-könyököt. Amennyiben egyeznek, már nyithatja is az ablakot. Csakhogy eltérnek az eredmények: másodjára négy centivel mutat kevesebbet a mérőeszköz. Mélyebbre nyomja a jobbját, egészen könyékig, és óvatosan körültapogatja ballal. A fal sima, hűvöskés. Odabent kalimpál az ujjaival, a felszín mégsem hullámzik. Rátapasztja a fülét, hátha ropognak a téglák. Csönd van, semmi zaj, legföljebb a vér hullámzik fülében. Mintha tésztát gyúrna, csekély az eltérés a légnemű és a szilárd halmazállapot között. Méginkább odasimul, lassan belecsúszik. A szemén hályog. Lezárja, nem nyomakszik tovább. Áll félig kint, félig odabent. Hőmérsékleti különbséget érzékel. Egyik fele hűvös, a másik meleg. Hullámokban tör rá a kíváncsiság. És minden riadalom után erősebben. Végül egyetlen lendülettel hatol a vakolat alá. Kissé hevesebb a kelleténél. Még szerencse, hogy megkapaszkodhat az asztal sarkában odaát, különben átzuhanna a konyhaszéken is. Amint helyrebillen, leporolja magát, noha se malteros, se poros. A fürdőszoba tükrében szemrevételezi állapotát, de fésülködésre sincsen szüksége. Éppolyan elhanyagolt, mint volt. Akár a többiek. Kocog a foncsorozott üvegen. Ismerős hang. Nem zuhan belé, tehát állandósult a csoda. Még csak az kellene, meg nem állna a lábán még egyszer. Szúrósan mered a zilált tekintetű alakra, őrült kinézete van. Ráölti a nyelvét. És a jobbját megint csak fölemeli. Nem ütközik számottevő ellenállásba. Úgy siklik a szemközti tükörvilág alá, hogy szinte alig érzi. Odabent az ismerős tészta fogadja. Könyékig merül bele ismét. 52
