Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

Széles ívben kaszál az alkarjával. Nehézkesebb, mint úszás közben. Híg mézet kavargathatna ilyen erővel. Karja nekifeszült valaminek. Utolsó minutumban fékez, amikor bizsereg már. A vezeték. Fújtat. Hülyén nézne ki, ha itt szenesedne meg a kettőhúsztól, miközben fél karja belül. Jobban teszi, ha óvatos marad.

A konyhában egy széket rak az asztalra, és egy másikat lépcsőként használva fölkapaszkodik rá. Tenyerével éppen eléri a plafont. Lassan nyomja és támasztékát veszítetten majdnem alábucskázik. A födém ugyanis enged. Éppúgy megnyílik előtte, ahogyan a közfal is.

Visszanyeri egyensúlyát, lelép. Hátravetett fejjel vizsgálja működésének következményeit. A repedéseknél pattogzó mész sem válik le. Semmi változás az anyagon. Áthatol rajta ugyan, de nem hagy nyomot.

Miért nem pottyan le akkor? Dobbant egy nagyot. A konyhakő ugyanolyan kemény, mint volt. Erőt gyűjt, és megint. Könyökére támaszkodik, az tartja fenn, különben az alsó szomszédnál kötne ki. így is ott rúgkapál. Kár, hogy nem látszik. És mekkora szerencse, hogy ők sem néznek föl, alighanem szívrohamot kapnának. Sietve visszamászik.

Pihennie kell. Hanyattdől az ágyon. Akkor most megkísérli. Elvégre bármi is ez, nem tart örökké. És vétek lenne elszalasztania egy ilyen alkalmat. Annyi mindennel próbálkozott már, de hiába. Az erőfeszítése meddő maradt. Pedig amit csak tudott, megtett.

Nem és nem.

Az értelmével belátta ugyan, hogy hasztalan fárad, a sejtjei viszont nem ismerték a vereséget. Bőszítették csupán, hogy ő kell, reá fenekednek egyedül. Avval az állati éhséggel kívánják, amin nem lehet úr senki sem. Hiánya sajgására ébredt és előle loholt este az álom felé olyan kétségbeesetten. A helyére süppedt, amikor elérte.

Eleinte képzelődött. Fantáziájának játékával pótolta volna, amit elhagyott. De tapinthatósága nélkül örömtelen maradt a káprázat. Nem öntözte és nem itta föl, szárazon hagyta meggebedni. A torkát köszörülhette minduntalan, hűlt beteg. Gombócot hord a gigája alatt.

Utat keresett hozzá. Gondolatait lefoglalta és kisajátította szűkölködő teste. Annyira vágyott utána, hogy képtelen volt felhagyni a kutatással. Rést akart találni, egy repedést legalább hibátlan, tökéletes közönyén. Noha tudta, hogy amint soha, senkinek, úgy neki sem sikerülhet hangzó pontra bukkannia az egyenletes csöndben.

Mégis szeretne eljutni hozzá. Törvényeken, szokásokon és a valószínűségen áthatolva, hogy újból bizonyítsa, nemcsak érdemes reá, hanem képes is. Elvégre nem lehet meg nélküle. Tetszhalott csupán, kit eszmélet gyötör. Holott sürgető szándék éleszti, oly hévvel, hogy remeg belé: mentül elébb szabaduljon az undok hűvöstől, a nyirkos egyedülléttől, amitől borzong nappal és éjszaka.

Ha mégoly hihetetlen is, átverekszi magát a falon. Bármi próbatételre kész, hiszen némaságához mérten semmi sem lehet eléggé kemény. Meggondolás, illem, józan mérséklet nem fogja vissza. Amúgyis kívülről, tanácsként küldik felé csupán, belül viszont egyik sem érinti meg.

Lázas idegei lehányják a rátapadó mocskot és gyalázatot, mit se számít az önbecsülés ilyenkor. Nem gondol felőle, teszi a dolgát. És ha tud is a szennyről, akkor sincsen érkezése vele foglalkozni. Mellőzi a kicsinyes aggályokat. Adatokat gyűjt inkább. Nevekkel, számokkal, címekkel segítene szomorú elmaradásán. Valamennyi nélküle töltött óra és távollétében folytatott beszélgetés leszakadásának véglegesítésével fenyeget. Magányát súlyosbítják a mással vívott szerelmes csaták.

Amennyiben kifacsart logikával arra a következtetésre jutna, hogy a pusztítás orvosolja baját, a vér táplálja szerelmét, gondolkodás nélkül ölne. Még a szerencsétlen harmadik, a mit sem sejtő férj kiiktatásától sem riadna vissza. És nem tekintené bűnnek a tettét, mi53